úgy ölelsz. Magasba fel nem is érhetek,
mert csak elképzelem a szárnyakat,
de csókod röpít mint a fényáradat.
Titok vagy, akár a sűrű ködkabát,
s ahogy a várost futja át meg át,
úgy járja át lényed lelkemet.
Sosem bántasz. Hiányod sem temet,
inkább épít bennem: ha várlak
lobog a tetején a zászló a várnak,
s trilláz mellette és énekel a szél,
majd felragyog minden, ha karjaimba értél.
Támasz vagy mint templomnak oszlopa,
fának a gyökér, gyermeknek az apa,
csend vagy – összetörhetetlen, lágy burok,
dallam, amit a felhőkre hurkolok,
s neved repíti az égre minden szavam,
ami elveszett, most itt és újra van,
neked lenni én el nem fáradok,
s tudom, hogy mindaz, mit adhatok
máris tied, ha nem is tudsz még róla,
vigyázok rád, mint tiszta vizű tóra,
és forgok körbe, ujjaim hegyén is könnyek,
mert nincs több szó, hogy mindent megköszönjek.