Szobámban ülök… csak csend és magány,
Arcomon mégis mosoly, mert emléked az a parány,
Mely a szikrát őrzi és fogva tart téged bennem,
Felráz, s tudatja, hogy erősnek kell lennem…
Most nincs szó, mely megnyugtat és érezteti velem vagy.
Csak a hiányod van, ami húsig mart sebeket hagy,
A távoli félelem, hogy tán nem is jössz többé,
Égeti bőrömet, perzseli örökké…
Csak fogy a lüktetés… tanyát ver a kétely…
Szívem vadul kapálózik… NE, kérlek ne menj még el!
De a számat szó mégsem hagyhatja el..
Hisz ki fontos arra van, hogy várni kell…
Várok hát… percek telnek, aztán órák is lassan…
Majd a távolból ismerős, megnyugtató hang harsan…
Egy üzenet érkezik, s jelzi itt vagy újra velem,
Szívem vadul kalapál és reszket már a kezem…
Mikor megnézem azt a pár szót mely enyhít,
S szinte azonnal a boldogságba lendít:
Néhány szó látszik csak: "Fontos vagy nekem, tudod?"
Szemem becsukva érzem amint fülembe súgod…
S a gerincemen végigfut az érzés… és tudom, hogy kell,
Érzem, mert nem akarom… ezért nem engedhetlek el,
Így csukott szemmel suttogom vissza: "Kellesz nekem nagyon!"
Hiszen te vagy az, akiért mindenemet adom…