Variációk szeretetre (A Falusi randevúk sorozatból)

Mi számít bajnak?
Hogy szenvedek, hogy küszködök, az elég?

Egyetlen fegyverem maradt az őszinteség,
meg az írás, amit tőle kaptam.
Febe azt mondta, mikor megkérdeztem tőle szeret-e,
mert nem bírtam megállni,
hogy tőle is meg ne kérdezzem: Téged nem lehet nem szeretni.
Én meg azt: Megváltoztattad az életemet.

A férjem is szeret. Legutóbb hozzá tette: a maga módján.
Ebben egyet is értettünk.
De nekem, a világ összes férfijának szerelme sem elég.

Nekem az kell, hogy én szeressek!
S ehhez pedig az, hogy szerethető légy!

A férjem legnagyobb erénye,
hogy az irántam érzett szerelme strapabíró.
Minden szakításomat túlél.

Hálás vagyok neki ezért.
Időnként persze olyat teszek,
amit nem szeretném, ha tudna.

Febe a kutyámnak mutatja ki mennyire szeret.
Néha azt érzem, szerelmes belé.
Alig bírom őket szétválasztani.

Ilyen még nem volt, hogy ő sem elégült ki.
S mégis boldogok voltunk.
De tudom, megint nem látom sokáig.
És meg kell várnom amíg ő jelentkezik.
Nem értettem, mit akar az intim mosakodómtól.
Miért olvassa a feliratot rajta annyira.
Hogy nem okoz-e erekciót vagy kielégülést, azt nézi,
azt mondta, azt keresi.
S nem értettem meg, hogy bár többször végletekig fokozta a kéjt,
de ott megállt.
Hiába állt tócsákban a nedvesség körülöttünk
a magja nem volt közte,
csak amit belőlem fakasztott.
Nem értettem meg, hogy így jelzi.
Utóbbi nélkül maradt.
Basszus, hogy milyen süket és vak tudok lenni.
De mit tehettem volna?
Mikor észrevette vérben ázunk és megkérdezte folytatjuk-e,
nem mondhattam,
hogy igen.
Gyönyörű tiszta, piros vér volt mindenünk.
Én tudtam, hogy csak a félre siklott mozdulat volt az oka,
hogy csak a hormonhiányos gyönge bőr repedt be.
Mindkettőnknek fájt,
az ő pénisze megnyekkent,
megtört,
a hüvelybemenet szája pedig berepedt.

Hál’isten nem véreztem el reggelre.
És minden sejtem boldog volt mikor elaludtam.

S most sokáig élek majd a búcsúöleléséből, amit adott.