elfogyott minden pöttyös kendő.
Mi szép volt, nem tudni hol van,
foszlányok lógnak tépve, holtan,
szalagok színes csíkjai
sárban, mocsokban.
Szeméttel szórakozik a bolond szél,
arrébb-löki a sárba tiportat,
bökdösi, csúfolódik vele,
azt hiszi tán, az ő érdeme,
ez a szét-zilált világ,
a vásár szennye.
Táncol az ágon egy sárga zacskó,
húzza neki a szél susogás,
az egyre vadabbul járja, járja,
égre kiált a sárgasága,
mígnem halálra váltan
lehull a sárba.
Pad alatt egy rágott kiflivég
némán hangoztatja szent hitét,
hogy az ember, bizony esendő,
elhajít, ha tele a bendő.
Hatalom nem vethet véget ennek:
most az ünnep szennyei ünnepelnek!
1 hozzászólás
Azt mondanám így első olvasatra, hogy Tóth Árpád.stílusra emlékeztet… másodikra már nem annyira… harmadikra meg egészen TE stílust képvisel! 🙂 üdv, grat.