A harag napja nem viharként
csak alattomos pillanatként
férkőzik a tudatokba,
egy apró szikra,
égi villám,
– nem is látnám,
ha mögöttem robogna –
millió voltos feszültséggel,
robbanó keserüséggel
száguld át az égi kárpiton,
és hasad a lét, a titkon épített várak
leomlott pincéiben árkok mélyülnek,
belefeszűlve hegyóriások szikláiba,
tűzhányók robbannak
véres porondnak tekintve a tájat,
a megölt lelkek kimásznak
odvaikból, mint fenyegető árnyak.
Már nincs bünbánat és nincs
bűnbocsánat,
de az áldozatok kiabálnak,
hogy itt a végítétet,
mért henyélnek
még mindig a hóhérbárdok?
évezredek, évszazadok
meggyötört, összetört
túszainak szemei nyilnak ,
az égre röppenve töltik be a teret,
gyermekszemek
ártatlan könnyekben úszva,
asszonyszemek kék-zöld mocsárban kúszva,
férfiszemek, fáklyaként utat keresve
– rendre visszaverve, –
és a loboncos ég alatt
megáll a pillanat!
Örökre !
Harsonák harsogják hörögve:
Ember! mért tetted tönkre magad ?
4 hozzászólás
Szia:)
Iszonyatos amilyen jó képeket adsz a versedben!Olvastam, és bórsódzott a bőröm!
Nagyon tetszett:Szeretettel:Kriszti
Köszönöm Krisztina, hogy elolvastad. Bocs a borsódzűásért. És örülök, hogy itt voltál gyere máskor is.
szeretettel fefo.
Többször is elolvastam versedet, fantasztikusan jó képeket használsz, magam elé képzeltem a harag napját, láttam az általad leírt dolgokat, és bizony-bizony az én hátam is borsózni kezdett.
Meghökkentő sodrás, jó vers nagyon! Gratulálok!:)