Mikor meglátom arcod, s végre átölel karod,
Akkor érzem, hogy végre otthon vagyok!
Érzem kebledben, szerelmes szíved dobogását,
Látom örömteli arcod, csodás ragyogását!
Két karod ölelésén, érzem a vágyat,
Édes homlokodról, elsuhan a bánat!
A vágyad megérint, eltölti lelkem,
Örökké ölelni, ehhez volna kedvem!
Alig hallhatóan, súgod csendesen,
Olyan jó életem, hogy itt vagy én velem!
Átkarolva állunk, szinte, összekapaszkodva,
Szívünk együtt dobban, hisz össze vannak forrva!
Bár így lehetnénk, mindig, egymást átölelve,
Szívünk csordultig lenne, szerelemmel telve!
Lelkeink is, csak egymást kísérnék,
Életünk, örök boldogságban telnék!
2 hozzászólás
Ennél csodálatosabb verset még nemkaptam! Köszönöm!
Ez…gyönyörű..
Annyira mélyből jövő…