Vérpiros alkonyban
kispadra öregszünk
mi vének.
Még ránk csurran a nap,
de már körbebúsulnak
az emlékek.
Szél emelgeti
a szégyenlős fűzfa
könnyű, lenge ágát,
megmosolyogjuk.
Hunyorgó szemünk, lám,
mindenen átlát.
Tördelve esszük kenyerünket,
hogy minél tovább tartson.
Még élünk,
de elmélázunk néha,
hogyan is lesz majd
azon a túlsó parton.
6 hozzászólás
Kedves Kati!
Tetszett nagyon a versed az öregségröl!
Annyira reális!
“Még ránk csurran a nap,
de már körbebúsulnak
az emlékek.”
Gratulálok!
Szeretettel:sailor
Szép napot!
Kedves sailor!
Örülök, hogy tetszett a vers, köszönöm, hogy elolvastad.
Szeretettel: Kati
“A nem ismert tartomány, melyből nem tér meg utazó,,,” Jó vers!!! Tetszik! Üdv: én
Ezt az egy dolgot nem tudja megfejteni az ember. LegalĂĄbbis eddig mĂŠg nem sikerĂźlt.
Ădv: Kati
Kedves Kati!
Ezzel együtt tele van energiával, szerintem életvidám.
🙂
Szeretettel: Szabolcs
Kedves Szabolcs!
Valóban benne van a vének mosolya. Akik már megbarátkoztak a gondolattal, hogy az élet egyszer csak véget ér. Köszönöm, hogy elolvastad.
Szeretettel: Kati