Elfut a lét, az igék
rendre sorolnak a múltba,
hajladozó venyigét
úgy fon a sors koszorúba,
mintha a néma halál
már közeledne feléje,
mint aki mégse talál
most nyugodalmat a végre.
Dobja a font koszorút
lomha folyó tarajára,
úszik az egyre a rút,
mély feledés mocsarába,
onnan elő sose jő,
bár vele úszik a lélek,
ámde a vesszeje nő
mégis a lét-venyigének.
2 hozzászólás
Kedves Imre!
Remek vers!
Különösen tetszik reményt sugalló befejezése:
“bár vele úszik a lélek,
ámde a vesszeje nő
mégis a lét-venyigének”
Gratulálok!
Barátsággal:sailor
Szép napot!
Kedves sailor!
Köszönöm megtisztelő véleményed.
Barátsággal, Imre