Hajlott hátú őszszakállú
gyűrött arcú hegedűs,
hokedlije ingó lábú
rajta űlve hegedűl.
Nyűtt vonója kopott hegedűjén
reszkető kezének ritmusával
hamisan meg-megnyikorog,
mint öreg pinceajtó a pincesoron.
Zeng, zúg a bús dallam,
mit az utas akaratlan hallgat
s néhány ércpénzt dob
s elnyeli azt földön a hegedűtok.
Majd, amikor elbúcsúzik a nap
s az égbolton szereplő lesz a hold,
az aluljáró alvásra ad otthont
s elcsendűl a bús dallam.
6 hozzászólás
Ez olyan szomorú. A versed viszont szép.
Kedves Mishu! Örűlök, hogy szépnek minősítetted a versemet. Sajnos a mai életképekhez az ilyen, vagy hasoló látvány hozzátartozik. Ezt a verset is egy aluljáróban
tapasztaltak hatására írtam meg.
Üdv.: Túri I.
Megható a versed, s elgondolkodtató…mindig az jut eszembe, hogy bár adhatnék tízszer ennyit a hasonló sorsú embereknek…remélem egyszer megtehetem majd. Viszont boldog vagyok, hogy versbe foglaltad ezt az öreg bácsit, ezzel is felhívod az emberek figyelmét másokra. És ez nagy szó! Gratulálok!
Kedves Júlia! Elnézést kérek, hogy későn reagálok véleményezésedre. Sajnos nagyon is napi jelenség az a téma, ami ebben a versben van. Köszönöm, hogy elolvastad. Üdv.: Túri I.
Engem mindig borzongás fog el és elszorul a torkom, mikor az aluljárókon ülve, vagy káregetve, akár hegedlve látom a sok nyomorgó ember kilátástalanságát.
Meghatóan foglaltad versbe az idős hajléktalan hegedűs szomorú történetét.
Örülök hogy hozzád tévedtem.
Üdvözöllek: Katalin
Köszönöm,kedves Kata, hogy hozzám tévedtél, amint ezt írod és örűlök, hogy elolvastad a mindennapok egyik szomorú epizódjáról szóló versemet. Magam is elszorúló szívvel láttam az esetet. Üdv.: Túri I.