Versbe zárva

Mint magányra kárhoztatott lélek,
Fénytelen öreg zárkámban élek,
Körülöttem mind a rímek,
Egyre csak fájdalmat szülnek.

Pengeként hasít belém mind,
Korbácsolva ezzel kínt,
Mit gondolatod ébreszt bennem,
Fájdalmas és tehetetlen.

És a mondat bilincse mikor,
Torkomon egy utolsót szorít,
Mélyről tör fel belőlem a sikoly,
A vesztettség érzése beborít.

Meghaltam… és jobb ez így,
Nem vagyok nagy veszteség,
10 hónapig bezárva,
Fény nélkül egy cellába.

Bezártak…, az érzés vesszen,
Boldogságnak véget vessen,
És sokáig úgy tűnt, hogy sikerült,
Felettünk az ég most ismét kiderült.

S mikor torkomon a szorítás enyhült,
Fülemben boldogság dala zendült,
A sötétből a fénybe lépek,
Ismerős arc…szerelmes képek.

Mert ha szabadságot érez a szív,
Ész, s értelem új csatát vív,
Vad harcot élnek mind a ketten át,
Míg meg nem érzik a béke illatát.

És mint az apró üvegcserepek,
Fúródik szívembe a szeretet,
Szerelmünk az idő keserves próbáját kiállta,
Lám szikla földön is kihajt az érzelem virága

Eddig versbe zárva éltem,
Megmutatni magam féltem,
De most, hogy Téged újra látlak,
Vágy szakítja át a gátat.

S ha szemembe nézek ott lobog a tűz,
A perzselő láng, mi karjaidba űz,
Őrült múltunk esztelen ébred,
S magával ránt, elsodor a végzet….