A világtól távol egy csendes
szobában írom verseim.
Hazámtól távol egy idegen
ország ismeretlenjében.
Az én verseim nem az álmok
kusza végtelenjéből, hanem
a valóságom szigorú
törvényeiből, előre
megrajzolt rendjéből, előre
megtervezett képeiből
születnek. A múlt romjait
elfeledve építek egy
szebb jövőt, ahol nincs hazugság,
gaz cselszövés, csak szeretet.
Ahol majd megfogod a két kezem,
én mosollyal felelek neked.
De most még a tűz és a jég
szörnyű nagy csatát vívnak velem.
Még most hiába énekelek
szó-virágokat szíveknek.
Hiába énekelek szépről
a primitív embereknek.
Hiába állok ki a fényre,
a katedrális tetejére
üvöltve, hogy hallgassátok
meg dalom, álljatok már meg!
Nem kell acsarkodás és mocskos
hazugság! Nézz embertársad
szemébe őszintén, tisztán!
2 hozzászólás
Kedves Eszter!
A magány poétája után ez már reménytelibb alkotás, a realitás talaján álló ember derülni készülő hangulata. Az emberi őszinte, tiszta szándék magánya sok-sok emberben él, csak nem látunk egymásba. Igazán sosem vagy egyedül!
Üdvözlettel: wryan
-Nagyon köszönöm bíztaó soraid!:) Valóban nem látunk egymásba, ülönbözőek vagyunk, nem vagyunk tökéletes emberek. De vannak, élnek emberek sokan rajta kívül akik őszinteségre, szeretetre vágynak, tiszta, önzetlen szeretre. Ezért valóban nem vagyok magányos, nem vagyok egyedül effajta álmaimmal.
Nagyon köszönöm, hogy megtiszteltél azzal, hogy olvastál!:)
Szerettel üdvözöllek: Móricz Eszter