Még egy perc csend…talán kettő vagy három,
De csak azt az őszinte pillanatot várom,
Mikor minden bánatom szabadon kiabálom.
Megmutatom a heget, mely a sebből maradt,
A sebből, mely gyűlöletedből fakadt.
A forradást, ha addigra eljön a gyógyulás ideje,
Mikorra nem lesz már haragodnak ereje.
Nem gyűlölhetlek: íratlan törvény ez,
Mely ugyanakkor téged sem fedez,
Az ítélőszéken ezért rád büntetést szabnának,
Tán kötelet a nyakadra mégsem adnának:
Nem lenne kevesebb béred tettedért;
Átkoznál engem: ki túl hamar tetten ért,
A világot okolnád a sanyarú helyzetért.
Mindenkit hibáztatnál, csak magadat nem,
Azt, mit velem tettél sohasem feledem!
5 hozzászólás
Szia Sziszi!
Hű, ez nagyon tetszik! Mintha egy gyilkos gondolatai lennének… Á, király!! 🙂
Gratulálokkk!!!
Nem gyilkos. Valaki, akit megbántottak, megaláztak, talán meg is vertek…
Mint egy rossz szülőtől kapott sebek. Elfelejthetetlenek…
Szép vers
Üdv
W
Valóban nem feltétlenül egy gyilkos, de akár még az is lehet belőle! 😛 A sebet pedig nem kell szószerinti, látható sebnek venni.
Sziasztok!
Nagyon jó vers, ugyanakkor felhívom a figyelmed, hogy a gyűlölet csak gyűlöletet szül és nincs vége, s aki gyűlöl, magát teszi tönkre. A megbocsátás az egyetlen megoldás minden sebre.:)
Üdv: C.
Örülök, hogy tetszett, kedves Colhicum! Sajnos én is tisztában vagyok ezzel, ezért sem szeretek gyűlölködni; illetve egyetlen dolgot gyűlölök, és az a gyűlölet maga. Másrészről pedig képes vagyok megbocsátani, de felejteni szinte lehetetlen… :S és a kettő nem ugyanaz!