Állok az ablak mellett,
és nézem ahogy dühöng,
dübörög a szél.
Ostorával csapkodja,
üti az elárvult fákat.
Szomorú-fekete a világ,
gyász-zenét húz hegedűje,
esőkönnyek öntözik.
Sötét, haragos fellegek
csak úgy futnak, futnak…
versenyt idővel, térrel.
5 hozzászólás
Kedves Eszter!
Szeretem a természetről szóló verseket. S habár amit leírtál… a vihar nem mindig kellemes, a versed olvasása közben mégiscsak ez az érzés járt át! Köszönöm az élményt: A.
Köszönöm!:) A természetet én is szeretem, minden formában. Úgy szép, ahogy van:)
Üdv.: Móricz Eszter
Nagyon hatásosak a soraid,az ember maga előtt látja a képeidet. A hegedű-s kép különösen megfogott, hallani lehetett a hangját, ahogy olvastama versed. A vihar gyönyörű, s annak ellenére, hogy szomorú képet festesz a szavaiddal róla(feket,sötét,könny,gyász zene) mégis ott van mögötte, hogy tiszteled azt az erőt, ami benne van. Nagyon örülök, hogy olvastam a versed,élmény volt!
H.
Kedves Eszti!
Szép, könnyed a vers Viharról. Valóban megjelennek a versben lévő képek szemünk előtt olvasás közben. Most ezt a korabeli verset a "Véletlenül" hozta elém, pedig tél ellenére ragyogó napsütés kúszik be az ablakon, még a fűtőtestet sem kellett kinyitnom.
Élvezettel és szeretettel olvastam: Kata
Kedves Eszter! A vihart is lehet szépen festeni. Ez versedből kitűnik. Szeretettel olvastam. Éva