Vihar

Tiszta, felhőtlen égen
Kicsiny madárka száll,
Hazafelé megy talán,
Vagy máshova egészen.
Hirtelen sötét fellegek
Jelentek meg Nyugaton
Dörgött, villámlott, morgott,
S felém indult sebesen.
Láttam benne fehér foltot
S feketét is mellette,
Egymásban és reszketve
Eme két folt lassan forgott.
Megálltak ám, s hirtelen
Két folt mentén nyílott kapu,
Mennyei fénnyel játszadozott,
S kristályosan megfelelt
Fel nem tett kérdésemre:
Te volnál az álomfény,
Aki után megyek én,
Aki engemet vezet?
A kapun jöve fiatal nő,
Kezében vala fiatal bárány,
Ki ártatlan látá Isten napját,
Mellettük lenn megnyílt a felhő,
S hirtelen egy csúszó rémség
Lábcsökevényekkel talán,
Feléjük ment, felhő falán,
Sebesen, csepegve mérgét.

Tőrnyi fogát megmutatta,
Rájuk rontott, támadott,
A nő csak rámutatott,
S a férget már villám csapta.
Testéből ezernyi démon
Hirtelen elszabadult,
S forgószélként letarolt
Mindent, mi útjába állott.
A nő engedte, hogy a vékony
Karján ülő kicsi bárány
Nagyra nyissa, tátsa száját,
S beszippantson minden démont.
Egy azonban elmenekült,
S rémképet vetített elém,
Nem láttam még ilyet, nem én,
S sokára elmémbe került.
A Szent Város nagy temploma
Lángokban állt, porig égett,
A szószék, s az oltárképek
Martalékul a lángoknak.
Menekültek ezrek, s ezrek
Az utcákat elborítva,
És azokon áttapodva,
Kik a kapunál elestek.
A Templom felett egy szem
Lengve nézte a pusztítást,
E nagyszerű haláltusát
S a haldokló népeket.
Nézte az égő templomot,
Az épp beomló fedelet,
A bennrekedt embereket,
S hallottam eszelős sikolyt.

Por, s törmelék borít mindent,
Házakat, tereket, utcát,
Minden hívő ember házát,
S a haldokló embereket.
Halványulni kezd most a kép,
Újra látom őt, s a bárányt,
Mely kitátja kicsiny száját,
A nő nyújtja felém kezét.
A démont bilincs szorítja,
Tartja csak, és nem ereszti,
Szent vérben is megfüröszti,
S a bárányka beszippantja.
Hirtelen kitisztult az ég,
Megmutatja, miben rejlik,
S a kapu most bezáródik,
Tudom, majd kinyílik még…

… kinyitja az Álomfény.