Vihar

Még széna-illat vibrál a réteken,
tücsök perceg a rejtett luk-széleken,
szobroz a gólya-majd vág a mocsárba,
széna-hegyek között villan fent a héja.
Mozdulatlan a nád
ezernyi dárdája,
felette zizegő szúnyog dalárdája.

Most mintha indulna halk fonák-suttogás,
ráül mindegyikre egy néma várakozás.
Ha!-a dalárda csitul, majd eltűnik,
és mintha a nád is meghajtaná fejit.
Hol a héja?
hol a békakergető?
Távol pontozódik már mind a kettő.

Már feszült vonal vibrál ott messze,
már halk moraj futkos ideges- remegve,
mintha tüsszentene távol egy óriás,
bukó hullámként meglök egy szél-dobás.
Már a nád feje is
mélyen meghajol,
hangosat mordul egy eddig néma bokor.

A tó tetején apró gyöngyök sora
egyre nagyobb,már a partot vágja.
Mi készül,mi ez a hirtelen varázslat,
mely sűrű bókolásra készteti a tájat?
Hirtelen sötét lesz,
majd egy durva kacaj
s rácsapja öklét tavamra a vihar!

Dübörög, döng, tombol és hujjogat,
szél-malmaival mindent szétmorzsolgat,
sötét udvarából villámokat szórva
a félelem fátylát húzza rá a tájra.
Meggyúr, meggyötör,
a földbe beletöröl,
villámcsapás helyén fehér füst-tűz gőzöl.

Ezernyi tű indul éles vijjogással,
rám csapja erejét hangos csattanással,
minden sír, vizes és mocskos-sár
mintha szégyenében sírna a határ.
Mindenki fél,
bújik és borzong,
hátamon patakként elindul egy locs-pont.

Még zeng minden, de messze egy vonal
egyre sebesebben, bátorítón rohan,
szakadt foszlányokra bomlik a sötétség,
lassul a szél, bomló hajjal jön a kékség,
két szél-gyerek
már csak csendben kiállt,
gyöngyös drágakővel borítva a határt.

Tépázott hegyek közt újra itt a gólya,
lassú méltósággal érkezik a héja,
a nád bozontja újra büszkén hegyez,
lassú tamburaként zümmögnek a legyek.
Ha!- zúg már a kórus
is feletted,
apró gyöngyös sorok lassan tünedeznek.

Elmúlt a vihar! Elmúlt a félelem!
Ezernyi láb indul ismét a réteken,
az,-vagy egy másik-tücsök is hangol,
az estét jelezve felém int egy bagoly.
A nap le, a hold
felfelé igyekszik,
harag nincs!-csak a hold-kő erősödik