Elhallgatnak a varjak, csend üli már a vidéket.
Nem súg semmit a fűz szomorú levelének a szél sem.
Néma halak buknak fel a tóból, tátog a szájuk.
Csöndes a víz, nem mozdul a felszín. Szürkül az ég. Fenn
már zordon felhők gyülekeznek. Horkan az orkán,
és elkapja derékban a nádast, ropja a táncát.
Erre meg arra is hajlik a sok szár, megmarad lábán.
Nem törik el, odaadja magát önként a viharnak.
Villan a villám, feldübörög most hosszan az ég is.
Reszket a tájék. Görnyed az élő, várja az ostort,
és már veri is őt az eső. Még messze a hajlék.
Viharban
By szilkati
2 hozzászólás
Kedves Kati!
Verseidnek velejét a szófukarság szokta meghatározni. Itt most azonban kissé bőbeszédű voltál, és milyen jól áll ez is. Ősidők klasszikus műveltségű (bár azokban az ősidőkben csak simán műveltségnek hívták ugyebár) dalnokait idézik soraid. Ahogyan olvastam a verset, nemcsak a térben tettem utazást, de valamiért az időben is.
Üdv: Laca 🙂
Kedves Laca! Köszönöm, hogy itt jártál. Ahogy az Ars poetica helyett c. versben írtam, nem szeretem a kötött formákat. Úgy látszik bosszút állnak rajtam. Most a hexameter akart mindenáron létrejönni.
Üdv: Kati