Viharos

Hol dideregnek az esti szélben fenyőknek ágai,
s földre lapulnak a zöld mezőkön virágok százai,
messzi merengnek az alkonyatban szerelmem álmai.

Hol hitegetnek a naplementék: aludj, az éj tiéd!
s fölciripelnek a kis kabócák, csak úgy a semmiért,
ott idegenkedek én a tájban, ki mondja meg miért?

Merre vadulnak az ősi bércek szilaj magaslatig,
ködszelek árja röpít az erdőn egész a házadig,
látom az arcodat, éppen alszol. Szivem juhászodik.

Fönn Viharos hegyein, ha nincsen kezembe’ kis kezed,
mélybe zuhanna a bús magánytól hidunk, mi átvezet
hold sugarán, hogy a csillagok közt ragyogjon éjszemed.