Világvége

Sziklává dermedt szívek, kimúlt érzések,
milliárdnyi kődobbanás utolsó másodperce.
Kinyúl a Halál lávakőbe mart jéghideg keze,
magához rántja az Időt…majd végez vele.

Lélegző sírkövek dús mohát könnyeznek,
kietlen fák gallyai kövült csonttá öregedtek.
Szomorúfűz ágán lógatja lábát a Világvége,
csalóka délibáb sötétlik éjfekete szemében.

Gyertyaláng ragyogja be az átható sötétet,
kicsiny, reményt sugárzó magányos fény.
Ám ki félve szorítja markába a rémületet,
jól sejti, pusztulásra ítéltetett az emberiség.

Lélek nélküli sivárság csókja puhán ajkamhoz ér,
az emberemlékezet óta tartó küzdelem sírig kísér.
Utoljára, bugyborékolva kacag egy élőhalott lélek,
míg gyöngéden végigpásztázom a végtelenséget.

És elszakad a szó…emberi torkon megakad a sikoly,
sánta koldusként vonaglik a Végzet arcán a vigyor.
Nem! Ne nézz tükörbe! Ocsmányul csúf a kép!
Idomtalan sokaság láttatja: mivé lett az emberlét.

Mit látni? Mindenütt vérengzés, gyalázat, gazság,
tompa beletörődés… itt a végső visszaszámlálás.

Noé bárkájának fáját a sok kénszemű szú elvásta,
S a Teremtő Isten sem tekint jó érzéssel a világra,
nincs cél, a gonoszság végleg elenyészt, égig ér,
s az angyalok kürtje acélos hangú örök altatót zenél.