Vitorláshajónk

Napkeltével belém bújik a félelem.
Hosszú árnyéklábaival suhan nesztelen.
Ásítanék,
de áttetsző ujjait fülembe dugja,
s nincs szerelmet súg bele.
Diadalmas mosollyal közelít a fájdalom.
Megáll kihűlni készülő ágyam előtt,
s izzó vörös köpenyét rám teríti.
Vakító fényárban úszik a szoba.
Még ártatlanul pislog
a magamban növekvő kétségbeesés.
Gyermek még, ki leül ide mellém.
Időtlen játéka a képzeletem.
Helyetted mesélő dal hasít fel.
Most itt állsz előttem.
Kisszobám holtfa erezetét beragyogod,
s én lehajtott fejjel köszöntelek téged.
Vágyainktól zuhanunk az időtlenségbe.

Te magad, négy pillanatnyi napkőport szórtál rám,
mi betakar, elvakít fénytelenségével.
Melegen tartva lelkem hűvös kőfalait,
hová csak ritkán jut be ember.
Ott valómig csupaszított önmagam áll.
A gyermek, a nő.
Csak mit te adsz rám, az takar,
az varr szép fodrot egyszerű gúnyámra.
Ott vagyunk most, újra a fa alatt.
Csillogó napfény játszik esőcseppel,
s a zöld szín összes árnyalatával
átölel bennünket….
ránk száradnak csókjaink, a lágyan fújó széllel.

Közelítő időhajókürt hangosodik bennem.
Jő az aggodalom.
Zümmögve bizsereg a tudat,
-mit fények árnyjátéka csipkéz ki-
hogy nem jössz soha többet….
Őrjöngve visít e kűrt!
Mégis csendes vitorlásként hasít,
holdfényes végtelen világűrt.