felfelé testemen
minden sejtemen
átitatódik a vad fájdalom, s nem múlik
el úgy a nap, s az óra,
hogy ne válna valóra
mindaz, mely belém mar a véres húsig
levegőt markol kezem
álmomban verítékesen
dobálom magam, amíg félrecsúszik
a takaróvá gyűrt lepedő
s a lassacskán közeledő
hajnali őrület az éjjelitől búcsúzik
2 hozzászólás
Ismerős vízió! Hál istennek, nekem sikerült megszabadulni tőle már egy jó ideje!
Tetszik a vers, mert ez nagyon így van!
Köszönöm az értő olvasást! 🙂