Szenes hullák tengerében jártam,
Az egyik vadul megfogta a lábam
Ránéztem és megriadtam, de magamon
Hanyagul rántva egyet; tovább haladok.
Csupasz testek, megpattant erek
Kiszáradt szemüregek, csorgó váladék
Már nem emberi az ember
Csak egy hányadék.
Lángban áll a város, minden ház
Sötét villámokat köpköd az ég
S barna füstöt okád a föld.
Szilárd talajt kutatva lépkedem
Most is, ez már őrület
De kiutat e förmedvényből nem lelek
Egyedül bolyongok, s társaim
Már rég elmaradtak mögöttem.
Egy ember van már csupán,
Őt keresem, mert látnom muszáj.
Ha holt ő, nekem akkor is kell;
Hazaviszem, s mint kincset,
Nézegetem s féltem.
Üres tekintetét s égett bőrét vizslatom,
Kezét kezembe véve csókolom…
Haja helyét végig simítom
Csontjait puha húsába visszadugdosom
S őt egyedül –míg csak élek- soha nem hagyom.