Vőlegényemhez

Nesztelen lopódzott az éj.
Meztelenségünk takartuk volna,
de hirtelen észrevettük, mint
sötétül a kék szoba, s hogyan
kezdett furcsa árnyjátékba a függöny,
az éjjeli lámpa, s miként rohant
át falunkon a nyurga lábú pók
indulva éjjeli vadászatba.
Késő volt titkunkat fölfedezték.
Illanó ábrándunkat még megragadta
arcunk égő pírja, s tudtuk:
többé már nincs titok .-
Együtt várunk a pirkadatra.
Némán, mint megfagyott ősi elem.
S bár ellenünk törtek már annyian,
bájunkat kelletni nem vagyunk rest.
Ha majd lehull a hó, mi összebújva
várjuk, hogy égő testünket egy apró
pihe hideg lehelete ráébressze arra,
mily múlandó az ember, s ha a
percét meg nem éli, hát búsan, s nyögve
fog fejet hajtani az elmúlás előtt.
Én mondom, Kedves, hogy szeretni
kell,s meghalni pedig egy boldog
ember emlékeivel….