Zenezéj

A megsodrott cigarettából
egyszercsak
kipedrett a dohány.
Elnyúlt az elnyűtt szobai parkettán.
A lakkon át,
mint kihűlt rokonok a fegyház beszélőüvegén,
nosztalgiázott a göndör dohány
a deszka szálkás ábrázatán.

Fenn a falon beteg kettős ablak
törte a fényt.
Mellét a hideg éjszakának,
hátát a langy szobának támasztotta.
A foglyul ejtett dohos légszeletből
kitekint a víz,
rápettyezik az ablakra.
Szűri, hajlítja, szórja
a szabad és kósza utcai fényt.
Kócolja síma sugárnyaláb-haját,
és borzasan engedi a szobába.

Arrébb, a villamoscsengőből
kiszakad a hang,
s elszalad mindenfele.
Sűrű körönként hagyja el ereje,
mint a fát,
amely a magból robban,
a szárba szökken,
a felszín felett hízik, gyűrűzik.
A csengő csavargó szöcskéi
beciripelnek az ajtók alatt,
átbújnak a réseken,
néhány kulcslyuknál megállnak,
mert előre engednek egy fékcsikorgást.

A padlón elülnek a neszek,
gyorsan összetöpörödnek,
hogy többé ne legyenek útban,
közben az aludni készülőben
a nappal füzére
rákapcsolódik
az emlékek láncára.

Egy macska járja a várost,
öltönybundájában.
Az éj neszeit, zajait akarja
összemenedzselni egy zenebonává.
Az eliszkoló hangok után ered,
majd bendőjébe tömi őket,
aztán, úgy nyersen, forogva, örvénylőn, benne
hangverseny terem.

Füttyeink, dalaink, titkaink,
gyermekeink felrianása,
amikor álmuk felhőpaplana megnyílik,
kutyáink vonítása,
a részegek hazacsoszogása,
cseppek kocogása a tetőn
pocsolyába iramlanak össze,
mint a buszok estére a nagy garázsba.
A macska hasa éji hang-bazár-garázs,
és csak zúg, búg és zümmög, mint egy mélyre nyelt darázs.