Zord idő

Ránk köszöszöntött a zord idő,
ülj a kandalló elé,
majd elduruzsolja meleg perceiben
a fényt, melyet várunk oly nagyon.
A díszlet most hófehér,
mint tiszta papírlap melyet nem kormol
az idő, rajzolhatsz bele bármit, akár
egy kisvirágot, mely tavasszal rádköszönt.
Rajzolj szívet, rajzolj nevető kisleányt,
rajzolj mosolyt, mely mindenkit megtalál.
Rajzod hóbortos világába olvassz néma szót,
s majd nyögd ki ha kell, a gyászos indulót.
Azt, mi fáj, mitől nem mindig kék az ég,
mitől nem harsog mindig a nevetés.
Ha bús is éneked, ne bándd, egyszer vége lesz,
Boldogan súgod majd azt, mitől fáztál, mi lesz?
Kérded ezt?
Este lezárt pilláid alatt
képek adnak játszódó perceket
elsuhanó időt, illatos kerteket.
Remélj, ez a tiszta képzelet, arcodra ne
üljön révület. Csended jelezze, kell a fény,
a boldog őrület, a mámor, a suttogás,
a megváltó… és kell az életed.