Zsófi elment

Zsófinak nem voltak érvei,
És a türelme is lassan elfogyott,
Hamar be kellett látnia,
A binomiális együtthatók megalázottságán kívül,
Nincs semmi társítható kényszer,
Csak ostoba, és kicsinyes viták sora,
Amikor minden igazra fény derül.
„Baromira unom ezt a létezésfélét” – mondta,
Mintegy önmagának, nem is bízva abban,
Hogy meghallhatja, akit illet,
De maga körül nem talált senkit,
Férjét is elűzte évekkel azelőtt,
Hogy kegyeibe fogadta volna Istent.
„Hát nem érted?
A szabadsága mindenkinek fontosabb,
Mint a szerelmi légyottok utáni magány.”
Mosolya szélesen ült az arcán, és jókedvre derített.
A falu harangjait jégeső verte szét az éjjel,
És nem lett meg a harangozó sem,
Így nem hallottam zúgását a délnek,
Tudtam, itt már az utak véget érnek,
És Zsófi sem került elő egy jódarabig.