Ablakod alatt

Hiába száll a sóhaj és a bánat,
nem ér fel ablakodhoz, ó, uram,
kiáltanék feléd, de béna számat
lezárja durva kényed untalan.

Kimondanám a szót, ha tán megérted,
meg akkor is sikoltanám, ha nem,
de hát süket füledre fel nem érek,
ma már nem érdekellek, azt hiszem.

Pedig te másik arcodat mutattad,
midőn a voksomért remegve nyúlt
kezed, de mára össze is koszoltad
önözve, visszavonhatatlanul.

Hiába száll a sóhaj és a bánat,
az ablakod felé, ha zárva van,
diákkezek, ha rá követ dobálnak,
üvegje vajh kibírja, jó uram?