Kellemes volt a nyári idő,
mikor az utcán sétáltam.
Csodaszép ruhám lágy szellő lengette,
ahogy az úton lépdeltem benne.
Hirtelen tört rám a fájdalom:
egyetlen, drága Édesanyám többé nem láthatom.
Elköltözött és soha többé nem jön vissza,
ismét elviselhetetlenné vált a hiánya.
Sírni kezdtem az utcán a szép ruhában,
s a bánat, ahogy magával ragadott,
a sírás fuldokló zokogásba torkollott.
Iszonyatos fejfájásra ébredtem.
Lassan, de egyre bizonyosabban eszméltem.
Álom volt a szép ruha, a nyári nap,
Édesanyám távozása volt igaz.
A fájó pont, a lényeg, a fontos,
az álmomban és ébren is bizonyos.
Akár alszom, akár ébren vagyok,
szerető Édesanyám többé nem láthatom.
Hány év kell?
Hány év kell 63 évnyi szeretet felejtéséhez?
Őszinte, mély, mindhalálig tartó hűség betöltéséhez?
Kihez naponta mehettél és nem unt meg soha,
hogyan feledtethetné ezernyi ember néhány gesztusa?
Nem! Míg elméd ép és szíved dobban,
szerető Édesanyád feledni nem tudod,
az utána tátongó űrt nem tölti be senki!
Egy reményed marad csupán:
egyszer te is el fogsz menni.