Betegen fekszek egy ágyban,
Valamit suttognak a szomszéd szobában.
Anyám el kezd zokogni,
S én már tudom: meg fogok halni.
Hirtelen átjön hozzám s pirongat,
S megkérdezem tőle:Mama ugye lesz holnap?
Persze kincsem,hogyne!-bizonygatva mondja….
De látom rajta,
Mert eltorzul arca,
S menekülve fut ki a szobából….
Csak most fogja fel mit mondott az orvos neki..
Neki, ki ezt nem tudja elviselni!
Miért?Miért pont tőle veszik el?
Kedves kis magzatát, ki alig nőtt még fel!
Aranyos haja,
Piros pozsgás arca,
Vidáman tekint.
Ő bírja ezt a kínt,
Mi alatt anyja meggörnyedt,
Sok volt ez szegénynek….
S most újra kiságyához fordul,
S Istenre nagy haraggal mordul.
A kislány e szavakat suttoga anyjának:
Ne félts engem jó lesz nekem ott!
S most hideg járja át testét,
Nincs már velünk többé!
Üvegesen néz a falra,
Ő nem ezt akarta!!
Anyja belebolondul a fájdalomba,
Úgy dönt követni fogja őt a sírba.
Egy perc múlva örömmel integetnek egymás felé,
S a kislány csak ennyit szól:
Mama hát eljöttél? :))
6 hozzászólás
Elég megrázó volt ez a versed, a levezetés és befejezés jól sikerült, csak éppen én lettem szomorú tőle.
Pff….az nem jó! Hát a boldog emberek is tudnak ellentétesen is írni mint én és így így ilyen szomorú lesz…S
Ez valami hihetetlen! Megrendítő vers. És csodálatos… nem is találom a megfelelő szavakat…
Huha…köszönöm! 🙂
Jaj,ez szmorú nagyon!
De az tetszik,hogy a végén találkoznak és minden Happy!
Szuper a versed..
Tetszik, főleg a vége…csak nem tudok versként tekinteni rá. Nincsenek költői képek, nincs sűrítés. Egy lineárils elbeszélés, ami kicsit kibővítve, prózai formában megállná a helyét. A smiley-t kihagynám a végéről, komolytalanná teszi.
További sikeres alkotást!