És süt a Nap

Hullik a fénye alá a folyók kifakult fövenyére,
majd belefárad utóbb, lebukik, jön az éj komorulva,
lángba borult sugarán szökik elfele mind a reménye,
hogy puha, lágy melegét eme tájra bohón leborítsa.

Éjjel a Nap, hova lesz, hova tűnik a sárga korongja,
alszik-e vagy maga is belehullik az éj bugyorába,
másnap azonban emelkedik egyre, magasra, forogva,
vajh mi az ok, mi miatt köröz újra meg újra világa?

Mert idelent ez a Föld kifacsart, beteg és alig él már,
oktalanok lepik el, maradék tüdejét szipolyozva,
rá csak a végtelen éjszaka jéghideg árnya, mi még vár,
nincs, ki kies ligetét, tavait megölelje, megóvja.

És süt a Nap, monoton merül és kel is egyre az égre,
nem hiszi el, hogy alant konok ész lakik és öli mégis
önmaga átriumát balogul kifacsarva, örökre,
s balgatagul kieszelt, sanyarú mocsarába enyészik.