Henry Wadsworth Longfellow: The Village Blacksmith

The Village Blacksmith

Under a spreading chestnut-tree
The village smithy stands;
The smith, a mighty man is he,
With large and sinewy hands,
And the muscles of his brawny arms
Are strong as iron bands.

His hair is crisp, and black, and long;
His face is like the tan;
His brow is wet with honest sweat,
He earns whate’er he can,
And looks the whole world in the face,
For he owes not any man.

Week in, week out, from morn till night,
You can hear his bellows blow;
You can hear him swing his heavy sledge,
With measured beat and slow,
Like a sexton ringing the village bell,
When the evening sun is low.

And children coming home from school
Look in at the open door;
They love to see the flaming forge,
And hear the bellows roar,
And catch the burning sparks that fly
Like chaff from a threshing-floor.

He goes on Sunday to the church,
And sits among his boys;
He hears the parson pray and preach,
He hears his daughter’s voice
Singing in the village choir,
And it makes his heart rejoice.

It sounds to him like her mother’s voice
Singing in Paradise!
He needs must think of her once more,
How in the grave she lies;
And with his hard, rough hand he wipes
A tear out of his eyes.

Toiling, – rejoicing, – sorrowing,
Onward through life he goes;
Each morning sees some task begin,
Each evening sees it close;
Something attempted, something done,
Has earned a night’s repose.

Thanks, thanks to thee, my worthy friend,
For the lesson thou hast taught!
Thus at the flaming forge of life
Our fortunes must be wrought;
Thus on its sounding anvil shaped
Each burning deed and thought.

Henry Wadsworth Longfellow
(1807 –1882)

A falu kovácsa

Idős gesztenyefa alatt
Lelsz egy kovácsműhelyt,
Mester keze izmos, dagadt,
Ütött, s vas remegett,
Szerszám karjának engedett,
Mit magasra emelt.

A hajszálai feketék,
Az arca bronz sötét,
Homlokát üli verejték,
Megkeresi pénzét,
Világ szemébe nyugton néz,
Nem fél követelést.

Reggeltől estig kalapál,
Hallod fújtatóját,
Látod, mint lendül kalapács,
Betartva ritmusát,
S jelzi mint halk harangozás
A napnak alkonyát.

Iskolások estefelé
Belesnek ajtaján,
Ámulnak izzó vas fényén,
Meg a fújtatóján,
Gyönyörködnek szikrák ívén,
El is fognák talán.

Vasárnap a templomba tért,
S ült fiai közé;
Hallgatta, a pap mit beszélt
És lánya énekét,
Aki a kórus tagjaként
Simogatja szívét.

E hang akár az anyjáé,
Aki már mennybe ment!
Az eszében felidézné
A sírját, hol nyugszik ő lent,
Kemény kézzel törli könnyét,
A két síró szemét.

Öröm, bánat s fáradozás
Adták az életét,
Minden reggel új kihívás,
Este hoz lefekvést,
Naponkénti szorgoskodás
Nyer jogos pihenést.

Köszönöm kovács, jó barát
Példádat, mit adtál!
A lét kovácsműhely hazát
Belakni rajtam áll,
Követem üllőd ritmusát,
Rád tiszteletem száll!

Szalki Bernáth Attila