Mese a három királylányról – V. rész

Nna szóval, kéne már ezt a mesét folytatni, „naggyon-naggyon”, tekintettel olvasóim szerfelett érdeklődésére. No meg a királylányok sem maradhatnak pártában, nagy szomorúságukra, no meg az öreg király sem maradhat unoka nélkül nagy bánatára! Igazságtalanság, mondhatni inkább gazság lenne nem folytatni, nem befejezni a mesét! Vágjunk hát bele, gubancoljuk ki a történet némileg összegubancolódott fonalait! Még időben!

Nna szóval! A nemes lovagok átadták a némileg megszeppent királylányt az apácarend főnöknőjének, aki biztosította őket, jó dolga lesz náluk eztán a kiskirálylánynak, ő majd személyesen vigyáz rá, ugyan ezután vége lesz az evilági örömöknek, meg az ilyenféle mindenféle bűnös „izéféleségeknek”, eretnekségnek, erről ő maga kezeskedik. Személyesen, és „saját kezűleg veszi majd kézbe a dolgokat”. Mert aki bűnt követ el, az örök kárhozatra ítéltetik. És az „elkározattatástól” ő meg fogja megóvni majd a kiskirálylányt! Ekképpen mantrázott hosszasan.

Miközben mindenki elszomorodott a maga módján. A királylány siratta a (mindenben!!!) rendkívül tehetséges főkamarást, a kincstárnokot, és némely arra felé portyázó deli ajtónállót is. Gondolta magában, e kolostor rideg falai között nem lesz remény egyetlen jó pasira sem!

Elszontyolodtak az őt kísérő lovagok is, akik (igazán csak némileg), mert megrettentek a kilátásba helyezett büntetéstől, pedig igazából, szerettek volna már kissé, igazán csak picit „elkárhozódni”. Mert hosszú útjuk során, tartózkodtak minden, összes „evilági örömöktől”, hogy épségben, érintetlenségben leszállítsák a kolostorba az értékes portékát. (A királylányt.) Magyarra fordítva egyetlen csapszékbe sem tértek be küldetésük során, egyéb huncutságokról nem is szólva. És szerfelett porzott már a gigájuk, valamint – nincs mit ezen tagadni – ugyan csak vágyódtak más evilági örömökre is. Így aztán kihívták a sorsot maguk ellen, gondolták: „jöjjön, aminek jönnie kell”! Ezért aztán hazafelé betértek a legelső csapszékbe, sárga földig itták le magukat, no meg megkergették az össze sikongató fehércselédet is, heves „predesztinációzás” céljából. Egyedül a csapat vezetője nem vett részt az evilági örömökben; tett középkori szüzességi fogadalmat. (Szokás volt ez akkortájt.) Mert élt még emlékezetében a kolostorba kísért királylány mosolya!

De térjünk vissza a potenciális kérőkre! Buta Kánról esett már szó. De jelentkezett Herold a Vasfejű is – ősi viking ősök hősi leszármazottjaként. A háta mögött rosszakarói inkább Fafejű Heroldnak hívták, némileg nem alaptalanul. Rossz nyelvek szerint, nemigen tolakodott ott, ahol az észért álltak sorba. Különben is elfelejtett sorszámot húzni az automatánál. Nem csoda hát, hogy nem került sorra. Végül megunván a várakozást, „ész nélkül” sietett haza. Ugyanis más, fontosabb dolga akadt. De vitéz lovag volt, és kiváló hadászati stratéga. De – ó minő balszerencse – az egyik várostrom folyamán az általa szerkesztett ostromgép visszafelé sült el, és a kőgolyó homlokon találta. No de semmi aggodalom, Vasfejűnek vasból volt a szervezete, így felépült az öklömnyi kőgolyó által támadt atrocitásból. (Is.) Azért akadt némi nehézség, betört homlokcsontját háziorvosa TB-finanszírozású vaslemezzel pótolta. Erre telt az egészségügynek akkortájt, abban a sötét középkorban.

A vaslemez amúgy nem lett volna zavaró, mi több párviadaloknál is jól működött. De lett további folyamodvány a beépített vaslemez következtében. De Fafejű – bocsánat Vasfejű – hirdette népének, hogy merjenek nagyot álmodni! Ősei nyomán akart hajózni, akik – köztudomásúlag – eljutottak még az Újvilágba! (Is.) Ugyan is, és ez tény(!), „Bátor Thorfinn” még 1009-ben meglátogatta az Újvilágot. (Korábban Vörös Erik köztudottan, még csak Grönlandig jutott.) Mins1, összeállt az expedíció. Hordóikat feltöltötték ivóvízzel, szárított, füstölt hering is volt elegendő. No meg voltak még finom pácolt halak (magyarul ruszlik) is üvegbe zárva, sok hagymával, kevés lével! Ezeket a finomságokat anno Csehszlovákiából importálták még, a rendszerváltozás előtt. De a halacskák túléltek mindent, és annyira finomak voltak!

A gond csupán az volt, hogy Vasfejű – parancsait osztogatván a hajóhadnak – szaladgált vezérhajóján tattól az elő-árbócig! És ennek következményeképpen, vasfeje lévén, az összes iránytű tanácstalanná vált. Mert keveredtek össze ott Észak, Dél, Kelet, Nyugat szánalmas összekuszáltságukban! Mekkora gáz! (Illetve megmágnesedőzés) lett akkor! Na szóval az iránytűk tanácstalansága okán hajóik össze-vissza kalimpálódtak az öbölben, tanácstalanul. Ki gondolta volna?

/vége az ötödik résznek