„Ó, Mary, hívd haza marháink,
hívd haza marháink,
hívd haza marháink,
Dee homokjain lent.”
A szél vadul söpört a habjain,
és ő egyedül ment.
A dagály elöntötte a partot,
és mindenütt homok,
köröskörül homok,
ameddig szem ellát.
A gomolygó köd takart mindent ott,
és haza nem talált.
Ó, ez hínár, hal, vagy az ő haja,
az ő aranyhaja,
halott leány haja,
a hálónk fölött?
Nem volt talán ilyen fonat soha
Dee karói között.
Hazaevezték a hullámokon,
a kegyetlen habon,
a felfaló habon,
és a sírjába rakták.
Máig hallani, hogy hívja folyton
haza a sok marhát.
Charles Kingsley – THE SANDS OF DEE
“O Mary, go and call the cattle home,
And call the cattle home,
And call the cattle home,
Across the sands of Dee.”
The western wind was wild and dark with foam
And all alone went she.
The western tide crept up along the sand,
And o’er and o’er the sand,
And round and round the sand,
As far as eye could see.
The rolling mist came down and hid the land;
And never home came she.
Oh! is it weed, or fish, or floating hair,–
A tress of golden hair,
A drownèd maiden’s hair,
Above the nets at sea?
Was never salmon yet that shone so fair
Among the stakes on Dee.
They rowed her in across the rolling foam,
The cruel crawling foam,
The cruel hungry foam,
To her grave beside the sea.
But still the boatmen hear her call the cattle home
Across the sands of Dee.