Levél – neked

Levél – neked

Bár megígértem, hogy túlteszem magam a távozásodon, – nem megy. Annyira belém ivódott a lényed, hogy nem tudok szabadulni. Igaz, nem is akarok. Miért is tenném? Ami szép és jó volt az életemben, az hozzád kötődik.

A közös olvasások. Ugyanaz az író mást mondott neked és mást nekem. Milyen nagy vehemenciával próbáltuk meggyőzni egymást! Nem sok sikerrel jártunk, és ez így volt jó. Te elkezdtél egy idézetet, én befejeztem. Te versbe foglaltál, én agyagba formáztalak.
A kirándulások, a túrák. Emlékszel az Adriára? Nem tudtam betelni azzal a hatalmas kékséggel. Hajnalban már felkeltem és mentem „csobbanni”, te meg utánam osontál, mert féltettél. Törölközővel vártál, és szégyellted, hogy lebuktatott a szereteted. A halpiac Fiuméban. Nekem hatalmas élmény volt látni a sok fura formájú lényt, te pedig hatalmasakat nyeltél, mert undorított a látvány. Mindig utáltad a halakat, akkor is küzdöttél a hányingerrel, de jöttél velem. Milyen jó volt utána leülni a sziklára! Egymás szájáról szedtük el az üveget, addig fel sem akartunk állni, míg tart a hűvös Sztari Ribar. Később meg nem tudtunk felállni. Csak ültünk, egymást átölelve és viháncoltunk. Emlékszel?
Emlékszel még a Tátrára? Zakopane, a lomnici csúcs. Krasznahorka vára. Az esti csendbe belebúgott a tárogató, és te vele sírtad: „Krasznahorka büszke vára, ráborult az éj homálya”. De szép is volt! Hogyan felejthetném!
Látod, kérdéseket teszek fel, választ várok, pedig tudom, hogy hiába. Hiábavaló, hogy esténként lekuporodok a szőnyegre, a kanapéra hajtom a fejem, mintha ott lenne a térded. Hiábavaló, hogy úgy számolok be a napjaimról, mintha hallanád. Megszoktam, hogy neked mindig, mindenről tudnod kell. Elviselhetőbb a rossz, ha megosztom veled. Könnyebben viselem a hiányodat, ha magamhoz ölelhetem a pulóveredet, beszívhatom az illatodat. Bár, már alig érezni, mégis visszahoz téged. Ilyenkor érezlek. És nem vagyok egyedül.

Hosszú idő után, tegnap jó kedvem volt. Szépnek láttam a világot. Szaladtam hozzád, hogy elújságoljam: virágzik a hibiszkusz.
Amikor odaértem, nem tudtam szólni. Némán öleltem a kopjafát, és potyogtak a könnyeim.