Ha lehetnék boldogabb

Kiégett aggyal állok itt, kezemben lelkem hamvai.
Mellkasomban törött üvegcseréphanggal dobbannak szívem darabjai.
Zsebemben rozsdás kulcscsomó, hozzá hátam mögött múltam rég bezárt kapui.
Szemeimen kormos nyomot hagytak a remény kihúnyt egykor fényes sugarai.
A gondolataim is egyre ritkábbak, szinte már nincsenek.
Csak állok itt meredten s a távolba révedek.
A vágyaim visszatettem a polcra, honnan őket egykor levettem.
Érzéseim sincsenek, már azokat is lassan elfelejtem.
Csak a fájdalom maradt, hiszen azzal születtem.
Ez az ami örök, itt volt és itt is marad mindig velem.
Lassan mindennel elszámolok mit az útra kaptam.
S egyszer csak rájövök megint meghaltam.
Darabokban összetörve adom vissza szívem.
Csak a lelkem kerül vissza tépetten de egyben.
A gondolataim, tetteim emlékként az élőkre maradnak.
S szélnek ersztődnek amikor életükkel ők is elszámolnak.
A lelkem ugyanaz, csak a test az ami változik.
Ki tudja a bennem élő léleknek ez már hanyadik.
Ha választhatnék, ember többé nem lennék.
Inkább lágy szellővé vagy végtelen éggé válnék.
Repülni szeretnék s látni mindent mit ember nem láthat.
De most bármi jól jönne ebben a létben, amitől lehetnék boldogabb.