A cigánylány öröksége

A fővárosközeli kis faluban néhány neves személyt kivéve, mindenki szerény körülmények között, mondhatni szegénységben élt. Így volt ez a második világháború előtt, valamint még egy-két évtized után is. Az úgynevezett parasztságnak valamivel jobban ment, hiszen a föld meghozta a maga termését és az állatok is meghálálták a bőséges eledelt.

Magdika varrónőnek tanult, férje pedig kádár volt. Földjük nem volt, csak egy kis kertecske a szoba-konyhás vályogból épült házikóhoz. A házikóért vállalták a nagymama ápolását és apró részletenként kifizették a további három örököst is.

A gyermekek születése után az asszony úgynevezett háztartásbeliként végezte soha véget nem érő dolgát, szerényen, kedvesen, csendben, biztonságos, meleg és otthonos fészket nyújtva szeretteinek.

A szorgalmas, jól tanuló kislányra már gyermekkorában felfigyeltek a tanárai, akik javasolták a szüleinek gyermekük taníttatását. Mivel azonban ők is szegények voltak és két kisebb testvéréről is gondoskodniuk kellett, inkább a szakma mellett tették le a voksukat a szülei. Magdika nem érezte magát áldozatnak, örömmel végezte el a polgári iskola befejezése után a szakmunkásképzőt is. Ezt a tudását szinte élete végéig a család hasznára tudta fordítani, olyannyira, hogy még a dédunokáknak is kijutott szorgos keze munkájából.

A falu határában úgynevezett putrikban éltek a cigányok. A férfiak évente néhány alkalommal, többnyire lovaskocsival, bejöttek a faluba és gyűjtötték az ócskavasat, valamint a rongyokat. Az év során tönkrement kályha, kályhacső, kicsorbult balta, vasvilla vagy bármely egyéb fémtárgy, kinőtt, vagy elhasznált ruha, ilyenkor került elszállításra a csűrből, kamrából, pincéből, vagy a padlásról.

Időnként a cigányasszonyok is felkerekedtek. Hátukon batyuban vitték a kicsi pulyát, a nagyobbak fogták az anyjuk szoknyáját és az éppen a ház előtt szorgoskodó asszonyoktól megkérdezték, hogy tudnak-e a rajkóknak egy kis ennivalót, ruhát, gumicsizmát vagy cipőt adni. Volt, aki elküldte őket, de azért olyan is akadt, aki szívesen adott a feleslegéből.

Egy forró nyári napon egyik percről a másikra olyan sötét lett, mintha éjszaka lett volna. Magdi kiszaladt az udvarra, hogy levegye a kötélre kiterített, még hajnalban kimosott ruhákat. Épp az ajtó elé ért, mikor nagyot dörrent az ég és már ömlött is az eső. Nagysága, nagysága, szólította meg valaki. A hang irányába nézett. Egy cigányasszony állt a kapuban. Jöjjön be gyorsan, invitálta őt! Jaj, drága nagysága, ne haragudjon, nem akartam én bejönni, de félek a fa alá állni. Tudja, mi cigányok babonásak vagyunk. Nem akarom, hogy belém vágjon a mennykő.

– Jól teszi, de ez nem babonaság, a villám könnyen belecsaphat a fába. Adok egy törülközőt, vizes lett a haja, jól dörzsölje meg vele. Az előbb főztem két bögre teát, megkínálhatom az egyikkel? Kenhetek hozzá egy szelet kenyeret is, ha éhes.
– Jaj, nagysága, áldja meg az Isten a jóságáért!
– Ne szólítson engem nagyságának kedves, egyszerű asszony vagyok magam is, Magdi a nevem. Magát hogy szólíthatom?
– Bora vagyok.

Elkortyolták a teát, megették az egy-egy szelet kenyeret, közben a Nap is kisütött, csak a leveleken csillogó cseppek és a földön összegyűlt tócsák tanúsították, hogy nemrég még úgy esett, mintha dézsából öntötték volna. Megyek, drága Magdika nagysága. Csak Magdi, mondta mosolyogva az asszony, de várjon még egy percet. Úgyis kevés lenne a maradék kenyér a családnak, szívesen odaadom. Aztán rövidesen érik a sárgabarack, bőséges mennyiség van a fán. Igaz, ilyenkor mindig befőzök, de azért jut annyi, hogy jóllakhat, és vihet is belőle.

Bora időnként eljött. Mindig azzal a szerény alázattal, mint első alkalommal. Nem volt követelőző, nem volt szemtelen, ezért Magdi szívesen fogadta, annak ellenére, hogy többen megkérdezték, nem fél-e az asszonytól? Elmesélték, hogy hányan jártak pórul, mert míg vizet hozott a „szomjazónak”, addig elemeltek ezt-azt. Magdika nem félt, megbízott az emberismeretében. Igen, ő is tudta, hogy a szeretettel, kedvességgel, szívjósággal vissza lehet élni. Megtapasztalta már ő is, ráadásul közeli hozzátartozók, jó ismerősök és szomszédok részéről. Nem, ő nem volt se könnyelmű, se felelőtlen. Ez a Bora tisztességes cigányasszony volt, mondhatni, hogy jobb sorsra érdemes. Ezt látta Magdi a szemén, az értelmes és szomorú tekintetén. Ez az asszony, akárcsak ő, többre is vihette volna. Az is közös volt bennük, hogy Bora se panaszkodott, elfogadta azt, amit az élet adott neki.

Telt, múlt az idő. Magdinak feltűnt, hogy Bora már régóta nem jelentkezett, pedig összegyűjtötte számára a gyerekek jó állapotban levő kinőtt ruháit, cipőit, hogyha az asszony nem is a saját, családja részére tudja használni, ott a kolóniában biztosan örül majd annak valaki. Dióból is bőven termett, és a lekvárból is készült néhány üveggel adni.

Egyik nap aztán kopogtak az ablakon. Kinézett. Egy fiatal cigányasszony állt az ablak előtt.
– Nagysága, nagysága, az én anyukám volt a maga cigányasszonya, tudja a Bora.
– Mi történt vele?
– Meghalt még a télen. Mikor beteg volt azt mondta, hogyha meghal, akkor jöjjek el nagyságához, mert a nagysága egy drága, jó lélek, és biztosan segít rajtam. A nagysága az én örökségem.
– Jöjjön, kinyitom az ajtót. Magát hogy hívják kedves?
– Én is Bora vagyok, a kis Bora.
– Fogadja őszinte részvétem az édesanyja elvesztése miatt. Nézze, összegyűjtöttem néhány holmit és tegye a hátizsákjába ezt a háló diót és a négy üveg sárgabaracklekvárt. Kérem, hogy ne hívjon nagyságának. Ezt nem mondta az édesanyja? De, mondta, csak én nem mertem másképp szólítani.
– A „kis” Bora szipogva köszöngette Magdi asszony jóságát, Isten áldását kérve az életére.

Bora még egyszer-egyszer eljött. Az utolsó alkalommal vidáman közölte, hogy sikerült munkát találnia és a párja – aki köszörűs – szintén dolgozik, nem maradnak a putriban. Egyelőre az anyósához költöznek, de gyűjteni fognak saját otthonra. Pulyákat addig nem akarnak, szeretnének emberhez méltóan élni.

Adja az Isten, hogy így legyen! – válaszolta Magdi asszony. Az édesanyja örülne, ha látná, hogy a lánya boldogul.