Testem,mint a kő ,idő tavába hullva,
nyomában még gyűrűzik a lét,
kis hullámredőkön futva szét,
és máris elcsitulva.
Az idő tavában rejtőző sötét
halál fonja rám gyökerét.
Létezés
By santiago
4 hozzászólás
Szia!
Létünk fodrozódást kelt az élet vizében, s életünk addig tart, ameddig az utolsó gyűrű is ki nem simul. Szépen megírtad ezt, versben. Jó, hogy “véletlenül” idetaláltál.
:-)))
…és nem létezés…
…kúszik fel rajtam araszolva,
lassan, hidegen, mintha kigyó volna,
s húz a néma mélybe,
idő tavának feneketlen fenekére.
S ahogy testem leér,
egy pillanatra felkavarodik a mély,
majd gyorsan az is elül,
mint létem gyűrűzése ott, felűl…
Megbocsájtod? Szép, szomorú gondolatod továbbgondolásra késztetett. Üdv.: aquarius
Jók a rímek. Tetszik, hogy ilyen rövid és a mondanivalója.
Rövid és mégis, hatalmasat “üt”! Nagyon tetszik!