Tört üvegtested
a nemlét határán
vergődött a fájdalomban.
A libegő vakító fehér
emlékek hajói rám zúdultak,
egyszerre mind,
amikor meghaltál.
S megbéklyózott az iszony,
a van-nincs rettenete,
de működtek zsigereimben
a gépies gesztusok tovább.
…s jaj az a tompa dübörgés,
rengő koporsó,
azután, mint gyermekkoromban,
virág hullása,
én még fel sem nőttem,
csupán egy-két illetlen cselekedetemben.
És kézen fogott a sors,
hogy idáig hozzon,
és az emlékek festményeit
sorra megfakítsa bennem.
4 hozzászólás
Santiago!
Kavargó vers, jó képekkel, kerek történettel, érzelmekkel teli. Tetszett.
aLéb
Kedves santiago!
Egy szülő elvesztését kegyetlen fájdalom megélni.
Ám nem adatik meg mindenkinek
ilyen szép versben megörökíteni!!
Örülök, hogy olvastalak.
Az emlékek fakulnak, de a szülő alakja nem. Nagyon szép a versed.
Grtaulálok: Colhicum
Nagyon szép a versed, gyönyörűek és megrendítőek a képek. A végén amolyan vallomásszerűnek érzem, amikor azt írod, hogy az emlékek fakulnak,akár akarja az ember akár nem, de talán ez sorsszerű, mert így gyógyulnak be a régi sebek, fájdalmak. De ettől még minden ott van az emberben, csak mélyen. A megrázó sorok ellenére élmény volt az írásod!
H.