Kelő Napunk

Habár megannyi furcsa jel mutatta,
mi mégis édelegve tűrtük el,
s a láncaink megint kezünkre rakta
a rút közöny, mi újra átölel.

Miért van az, hogy oly hamar felejtünk,
botor fejünk hurokba dugva lám,
az éledő remény a ködben eltűnt,
azóta hamva sem maradt talán.

A volt hitünk a szél szemünkbe fújja,
hunyorgva bár, de éledezni kezd,
s ha majd kezünk a láncaink ledobja,
a végtelen ködére ráijeszt.

Kelő Napunk a fellegét elűzi,
az ég kitisztul és beteg tüdőnk
mer újra mélyeket belélegezni,
s a lelkeinkre új világ köszönt.