A márciussal éledő remény
hozott e tájra újra végül,
vajon miféle ős letétemény
mi szült, s az ész bomolva szédül,
a duzzadó rügyed mivé fakad,
ha Nap sugára lágyan oltja,
talán remélt gyümölcse megmarad,
vagy elfagyott bibéje holtra?
A hűvös éjszakákra nappalok
sorolnak egyre felmelengve,
tavaszt igézve édes illatok
terülnek el puhán a kertre,
s e zsendülésbe fúlva szédeleg
a vágy itatta lelkem újra,
akárha volna kába, reszketeg
dalos madár, ki most ocsúdna.
Te, lelkemet mosolygtató tavasz,
miért ilyen sokára jöttél,
akár a megvadult, bolond kamasz,
ölelt a rút, vacogtató tél,
de mára végre itt vagy és emelsz
magaslatokba térve engem,
utat mutatva, hogy mit ér a mersz,
ha végtelenbe száll a lelkem.