az ember akár a fák minden szélrohammal kevesebb
egy pici fuvallat s máris peregnek nyakamba a levelek
sóhajt a vén ősz deres szakállát reggelenként rázza
ködöt hideget sápadt napot ereget vele a világra
belőlem is hullanak kincseim távolodó napok
régi emléket illó perceket szeretetmorzsákat hagyok
lépteim nyomán buzgón szemezik totyogó galambok
nem zavarja őket botorkálva bár de még én is itt vagyok
potyog belőlem ész erő hű szív acélos akarat
foszlik a test múlékony ruhája holnapra semmi sem marad
kopik a lélek fénye ürül a szellem ládikája
kis tarisznyám egyre laposodik nő szemeim vak homálya
nézem magam az ösvény kezdetén ahogy távolodom
egyre kisebb a kanyarban lassan szertefoszlik az alakom
tűnődöm voltam-e tényleg vagy csak a köd játszi mása
vetítette árnyát egy pillanatra e világban a fákra
2023. október
8 hozzászólás
Kedves Dona!
Meghatóan szép soraid egyben fájdalmasak is.
“régi emléket illó perceket szeretetmorzsákat hagyok.”
Ezekre a szeretetmorzsákra nagy szükség van, de aki ilyeneket hagy, az ne írja azt, hogy :
“tűnődöm voltam-e tényleg vagy csak a köd játszi mása
vetítette árnyát egy pillanatra e világban a fákra”
Sőt! Nem csak voltál, hanem vagy! Itt vagy és remek gondolataid szórod, mint a szántóvető a magokat, hogy azokból majd értékes, aratni való termés legyen.
Szeretettel: Rita
Kedves Rita!
Köszönöm a méltatást. Igen, még itt vagyok – bár nem tudni, meddig – megtisztelsz, ha azt gondolod, remek gondolataim vannak. Igaz, hogy szórom, de hogy lesz-e aratni való termés belőle, azt nem tudom.
Köszönöm a biztatást,
szeretettel:
Dona
Kedves Dona!
Csodaszép melankólikus színezetü vers.
Hasonlataid a fákról lenyügözöek.
A szélrohamoktól,de még egy pici fuvallattól is peregni
kezdenek a levelek!
Az idö nem kegyelmez!
Megállíthatatlan.
Hihetetlen szorgalommal
teszi kotelességét.
Soha nem késik.
Nem kegyelmez.
Sokszor úgy tünik kegyetlen.
?régi emléket illó perceket szeretetmorzsákat hagyok
lépteim nyomán buzgón szemezik totyogógalambok?
Nem érdekeli másokat az emlékeink!
Közömbösen hagyja öket más baja.
A leépülés lassú folyamata,napról napra elvesz valami
értékest belölünk:
´potyog belölem ész erö
hü sziv acélos akarat?
A befejezés remek:
?tünödöm voltam e tenyleg vagy csak a köd játszi mása
vetítette árnyát egy pillanatra e világban a fákra?
Gratulálok!
Egyike a legszebb versed!
Szeretettel:sailor
Legyen szép napod!
Kedves Sailor!
Hát igen. Igazad van:
“Az idő nem kegyelmez!
Megállíthatatlan.
Hihetetlen szorgalommal
teszi kötelességét.
Soha nem késik.
Nem kegyelmez.
Sokszor úgy tűnik kegyetlen.”
És nemcsak az idő, a másik ember is. Annyira közömbösek vagyunk egymás iránt, hogy az néha szinte fáj.
Nem tudom, melyik a jobb, a lassú leépülés, vagy a hirtelen halál, ha lehetne, én ez utóbbit választanám. De persze nem én döntök.
Örülök, hogy tetszik a befejezés, és annak is, hogy szépnek tartod.
Szeretettel:
Dona
Legyen szép napod!
Kedves Dona!
Igaz hogy az idő szalad!
De van sok jó mi megmarad.
Szép emlék mit felidézhetsz.
Barátoknak elmesélhetsz.
Szeretettel!?
Yoco
Kedves Yoco!
Köszönöm szokásos, humoros, versikés hozzászólásodat. Sajnos egyre kevesebb az emlék, amiket felidézhetnék, azok is kopnak, nemcsak én, és egyre kevesebb a barát, vagy legalább is egyre ritkábban találkozunk, akiknek elmesélhetném.
Szeretettel:
Dona
Kedves Dona!
Átérzem,
Az emlékek felvillannak.
A barátok elmaradnak.
Én is ott evezek veled.
A tág üres tér rám mered.
Szeretettel!
Yoco
Kedves Yoco!
Kis hozzászólás versikéid mindig humorosak, jópofák, most kivételesen borúsabbra van hangolva. Nem szándékoztam elrontani kedvedet, ne haragudj. Sokszor azt gondolja az ember, ha valaki humoros, jókedvű /a legjobb túlélési stratégia/, kiegyensúlyozott, akkor teljesen rendben van az élete. És lám: nem feltétlenül. Egy csónakban evezünk ezek szerint ami a barátok elmaradását, az elmagányosodást, az igazi élet helyett az emlékeknek élést jelenti. Minél jobban egyedül van az ember, annál tágasabb az üres tér, és annál ijesztőbb. Hát töltsd be!
Szeretettel:
Dona