Ott, hol nincs már fény a világon
És a sötét a király odaát,
Egy kőút vezet át a tájon,
S talpam űzi e sötét út porát.
Végigmenve az úton lelkem
Bukdácsol szívemnek oltárán.
„Itt vagyok” szólok, hogy megjöttem,
S nem nyitják ki a cél kapuját.
Éltem, haltam, jártam az úton,
Álltam szenvedések kínjait.
Ám a kaput zárva találom,
Kárhozni sem kárhozhatok itt.
Súlyos kulcs függ érdes zsinóron,
Fekete kulcs valahol az égben.
Könnyem égő gyémántként szórom,
Skarlát jel vigyorog kezemen.
„Nyissatok kaput! Nyissatok halált!”
Zokogom magányos szívemmel.
Elveszett bárány, akit nem talált
Pásztora. Elvesztem. Elvesztem!
Térdre, térdre, térdre borulok,
Arcom fúrom a hideg sárba.
Én szegény bűnös elnémulok,
Salak fut átkozódó számba.
Szívem pattan a félelemtől,
Összefonódnak fehér ujjaim.
Imám száll föl innen a mélyből:
„Isten, Isten bocsásd meg bűneim!”
7 hozzászólás
lehet, azért nem nyílik ki a kapu, mert nem oda való vagy: mert vagy jobb ember vagy, vagy még élsz.:) vagy mindkettő…
nagyon tetszett (ez) a versed (is).:)
vali
Kedves Davey!
Nagyon szép ez a vers, megrázó az esdeklő lélek vergődése.
Rozália
Köszönöm, hogy olvastatok!
És sleepwellnek, hogy megihlette!
Húha… nagyon jó vers… (Köszönjük, és üdv.: Á.E.)
Minden elveszett bárányt megkeres az egyetlen Pásztor, ne aggódj. A versed gyönyörű.
Davey!
Egésznap vártam, hogy elolvashassam versedet…s most meghatódva állok itt, mert nem találok szavakat…különös érzés kerít hatalmába,…a próza most nem siet segítségemre…versben olvashatod holnap, mit érzek.
Szívből gratulálok Neked!
Nagyon tetszett!:)
Erőteljes, megindító könyörgés, szépen fűzted egybe a keserű beletörődést a mégis felszakadó reménnyel:)