Szikár fák talapzatán trónol a lompos ősz,
mint zsarnok király hódoló népének tenyerén.
Nagy Úr, száműzött napot,madarat,
s reszket minden, mi dermedten ittmaradt.
Én is kuporgok egy lombjavesztett ágon,
károgok, fázom,
talpamtól homlokomig hazavágyom,
s míg csontkemény szilánkú télhez
vastagodik bőröm,
jajj, csak szívemnek karma ne nőljön !
Az volt a tél
Az volt a tél, mikor tél után is tél jött,
ágyunkig ért a hóesés-
üres volt ágyunk, mint az álmaink,
mediterrán vidékre szökött az ölelés.
Ha szorítanál, már mintha fagyott ágat,
szívig kifosztott madárcsontvázat…
3 hozzászólás
Fájdalmasan szép. Még mindig tél van?
Változó…:)
Az első része, az Ősz Úr markában, nagyon tetszett, de talán a második nem illik össze vele nagyon. Inkább egy különálló vers, csak a madár köti össze.
Mindenesetre nagyon élő képeket használtál (akkor is, ha épp haldoklott akkor ősszel – meg télen – minden), szinte látom magam előtt a szegény fagyoskodó varjút (vagy hollót vagy valamilyen madarat). A kuporgó madár (egész vsz.) is jó kép, főleg a feljajdulás, hogy “csak szívemnek karma ne nőljön!” de a szívig kifosztott madárcsontváz még nagyobbat üt. Gratulálok!
Üdv
Zsázsa