Ebédpénz

Arra ébredt, hogy valaki megpróbálja kinyitni a bejárati ajtót, de a kulccsal sehogy sem talál a zárba. Felkapcsolta a kislámpát, és az órájára nézett. Bosszúsan állapította meg, hogy elmúlt éjfél. A „betörő” türelmét veszítve hangos káromkodásba kezdett:
– Hogy az a jó…
Ezt már nem hagyhatta annyiban, kiugrott az ágyból, és szélesre tárta az ajtót. A férfi nem számított rá, ezért felesége karjaiba zuhant. A nőt is váratlanul érte az esemény, megtántorodott, és mindketten a földre estek. Borgőz áramlott a kissé kövérkés férfi szájából, mely a kabátjából áradó cigarettafüsttel együtt hamar betöltötte a kicsiny előszobát. Erika alig tudott kibújni a hatalmas test alól. Fejét alaposan beverte, kitapogatta a fájdalom helyét, vajon nem nőtt-e dudor. A szemközti szomszéd felfigyelt a lármára, óvatosan kikémlelt, majd a még mindig nyitott ajtajuk felé közeledett.
– Mi történt Molnárné? Baj van?
A férj négykézlábra emelkedett, onnét akart felállni, de elveszítette az egyensúlyát, és újra vízszintes helyzetbe került. Felesége rettenetesen szégyellte, hogy élete párja ismét berúgott, főleg, miután a szomszéd is észrevette, ezért kissé ingerülten válaszolt:
– Köszönöm, nem történt semmi….
– De a férje…- vágott közbe a kotnyeleskedő szomszéd.
– Nincs semmi baj. Menjen nyugodtan vissza.
És egy erőteljes mozdulattal meglökte az ajtót. A szemközt lakó szerencsétlenségére túl közel állt hozzá, becsapódás közben a kilincs az orrának vágódott. Tompa jajszava behallatszott hozzájuk, de ügyet sem vetettek rá. Erika úgy érezte, elérkezett az a pillanat, amikor nem bírja tovább. Minden este ugyanazt a cirkuszt kell átélnie, a késői hazaosonást, szemrehányásokat, az erőtlen tiltakozást. Néha a gyerekek is felébredtek, ilyenkor nem győzte őket nyugtatni. Reszkettek apjuk látványától, ha nagy sokára vissza is aludtak, gyakran sikoltottak föl rémálmoktól gyötörve. Jenő megint tett egy kísérletet arra, hogy felálljon, de lába kicsúszott alóla, feje koppant a kövezeten.
– Már megint ittál! Pedig hogy megígérted, hogy nem teszed többet! Hát így higgyen neked az ember?
– Drágaságom, csak a haverokkal egy kicsit…egy kicsit…hukk…a Lalinak volt névnapja.
Az asszony éktelen haragra gerjedt:
– Engem nem érdekel, hogy kinek van névnapja. Holnap majd lesz másnak.
– Nem lesz, megígérem…
Ígéretek! Rengeteg ígéretet hallott már, változás azonban sohasem történt. Vajon mégiscsak anyjára kellett volna hallgatnia, és nem hozzámennie feleségül? Anyja háromszor vált el, abból kétszer az alkohol volt az oka. Az idős asszony nagyon féltette a lányát, mert tudta, mit jelent egy alkoholista férj, márpedig Jenőt a város összes kocsmájában ismerték, úgy is mondhatjuk, az éjszakai élet egyik közkedvelt figurájaként tartották számon. Ivócimborái még gúnynevet is adtak neki, úgy hívták: Gödény, mert bizony annyit is ivott. Részegségében sosem vált agresszívvá, az ital mosolygóssá, adakozóvá tette, legszívesebben az egész világot a keblére ölelte volna, ezért sok barátot szerzett. Mint később kiderült, a barátságok többsége addig tartott, ameddig a pénze. Erikát hamar elbűvölte a kedves arc, az udvarias fiú, akinek mindenkihez volt egy jó szava. Hiába óvta a környezete, úgy gondolta, ő majd leszoktatja káros szenvedélyéről. Házasságuk elején Jenő valóban kevesebbet látogatta az italboltokat, mert szabadidejét ifjú hitvesével akarta tölteni. Később azonban egyre többször és egyre hosszabban maradt el, míg az esti italozások mindennapossá váltak, akárcsak az ezt követő veszekedések, fogadkozások. Amikor megígérte, hogy abbahagyja, komolyan gondolta, mert szerette a feleségét, és nem akarta elveszíteni, de estefelé furcsa vágyakozás fogta el, ami egyre jobban erősödött, végül győzött is. Reggeleken, a kijózanodás perceiben mardosó bűntudat fogta el, igyekezett Erika és a gyerekek kedvében járni, elkészítette a reggelijüket, miközben tudta, ezzel semmit sem tehet jóvá. Ahogy telt az idő, már nem volt az a sármos fiatalember, pocakot eresztett, kopaszodásnak indult, a memóriája pedig egyre gyakrabban hagyta cserben. Néha indulatosan kifakadt, ordítása messzire elhallatszott. Addigi bűneit azon a napon újabbakkal tetézte. Erika be akarta fizetni a gyerekek ebédjét, de a konyhaszekrényen a dobozban, ahol a pénzüket tartották, nem találta a húszezrest. Körülnézett mindenhol, még a tűzhely alá is bekukkantott, míg egyszer csak villámcsapásként ébredt fel benne a gyanú, a férje vitte el. Általában az ő pénzéhez nem nyúlt, a saját fizetését itta el, elszörnyedt a gondolatra, hogy ezentúl el kell dugnia előle. És íme, itt feküdt a földön ez a magatehetetlen hájpacni, aki tönkretette az életét.
– Azt én már nem fogom megtudni, hogy holnap mit ünnepeltek a haverjaiddal, mert szépen összecsomagolod a holmijaidat, és elmész.- Még Erika is képtelennek találta az ötletét, hiszen Jenő még felállni sem tudott, nemhogy menni. Mindenesetre kijelentése megtette a magáét, mert a férfi erőt vett magán, és felült:
– De drágám, én szeretlek. Kérlek, adj még egy utolsó lehetőséget.
– Múlt éjjel, amikor még a WC-re sem tudtál kimenni, és a herendi vázámba végezted el a dolgod, mit mondtál? Vagy már nem is emlékszel? És előtte, leszakítottad a függönyt és abba takaróztál. Mit mondtál minden alkalommal? Hogy ez volt az utolsó, többet nem iszol. Sajnálom Jenő, már nem tudok hinni neked. De legalább szegény gyerekekre lettél volna tekintettel. Mit fognak enni a jövő hónapban? Nem tudom a menzapénzt kifizetni.
– Vegyél ki a dobozból!
– Te már megtetted helyettem.
– Én?!- csodálkozott Jenő, azaz Gödény.- Tudod jól, én ahhoz a pénzhez sosem nyúlok.
– Most mégis kivettél egy húszezrest.
Jenő felháborodása őszintének látszott, de Erika tudott jól férje kiváló színészi képességeiről.
– Már miért vettem volna. Mondtam már, hogy a Lali névnapját ünnepeltük, mindent ő fizetett.
– Hát idáig jutottunk, már hazudsz is.
Ekkor Jenőt mintha földöntúli düh szállta volna meg, talpra ugrott, artikulátlan hangon üvöltött:
– Értsd már meg, nem hazudok!!! Nem vettem ki egy fillért sem a dobozból!!!
– Akkor hol van a pénz? Csakis te vehetetted el- most már Erika is kiabált.
Jenő nem tudta türtőztetni magát, elcsattant a pofon. Abban a pillanatban meg is bánta, ölelte, csókolta feleségét, aki indulatosan elhúzódott.
– Ne haragudj drágám! Nem akartam, szeretlek!

Reggel Laci apját kereste. Ilyenkor vagy a konyhában tevékenykedett a maga komótos módján, vagy a fürdőszobában szokott borotválkozni.. Erika megvárta, míg Évike is asztalhoz ül, akkor mesélte el nekik, mi történt:
– Tudjátok, apátok elköltözött egy kis időre. Azt hiszem, jobb lesz így mindnyájunknak. Azt mondta, megpróbálja abbahagyni az ivást, jelentkezik elvonókúrára.
A kis Évike elpityeredett:
– És többet nem is jön vissza?
– Még nem tudom- felelte az anyja.- De titeket akkor is szeret, és ha majd jobban lesz, meglátogathatjátok.
– Hol fog lakni?- kérdezte Laci.
– A nagymamánál.
– Hiányozni fog!- eresztette el a sírást Évike.
Erika megsimogatta:
– Tudom, de milyen jó lenne, ha egy új apukát kapnátok vissza.
Valahol, a szíve rejtett zugában még mindig bízott benne, hogy Jenő egy szép napon a javulás útjára lép.
– Na, egyetek!. Lakjatok jól, mert hétfőtől már nem lesz ebéd az iskolában.
– Miért nem?- tudakolta Évike.
– Apátok elitta az ebédetek árát. Kivette a menzapénzt a dobozból.
Laci ekkor elpirult, csak dadogásra volt képes:
– És ezért, ezért…küldted…ezért küldted el?
– Óh, nem, ez csak az utolsó csöpp volt a pohárban.
Látszott a fiún, hogy belső harcok dúlnak benne, amit Erika nem tudott mire vélni.
– Mi van,kisfiam?
– Semmi, semmi, indulok az iskolába, mert elkések- hangzott a zavart válasz.
– Jó, de azért a húgodat várd meg.
Miután a gyerekek elmentek, hozzálátott, hogy beágyazzon. Laci ágyával kezdte. Miközben a párnát paskolta, azon tűnődött, miért viselkedett olyan furcsán a fia. Bizonyára nagyon szereti az apját, és megviseli, ami történt. A fiú íróasztalán egymás hegyén-hátán hevertek a könyvek és a játékok. Erika fejcsóválva lépett oda, hogy rendet rakjon. Ahogy az alsó fiókot kinyitotta, egy halom papír dőlt ki belőle. Bosszúsan hajolt le, hogy összeszedje, és ekkor az egyik füzetből kikandikált valami. Egy húszezres.