Jenő már reggel érezte az undor keserű ízét a szájában. Már megint egy átkozott február 28-a, hogy ott enné meg a fene. Vagy akkor, ott kellett volna, majd’ negyven éve, amikor kevéssé imádott anyja képes volt a szökőnap kellős közepén, déli harangszóra világra hozni őt.
Minden évben (kivételt képeztek ez alól persze a mámorító szökőévek) aljas családi hercehurcának lett ő kitéve.
Február utolsó napjának éjszakáján volt vacsora, volt torta, volt ajándék, csak szülinap nem volt. Legfeljebb egy pillanatnyi.
Jenő anyjának kényszeredett álláspontja az volt, hogy az utolsó februári nap éjféli pillanatába bele lehet sűríteni egy egész születésnapot. Ezért minden évben, pontban éjfélkor vakuk villantak, hősünk pedig márciusban kénytelen volt napszemüveget hordani a szemkárosodás miatt.
Az albumok tele voltak szülinapi fényképekkel. A szökőévekben készülteket arról lehetett megismerni, hogy többféle beállítás is készült. No de a többi…
10-15 fénykép, más-más szögből feszült Jenő félájult arcának, de mind ugyanazt az embert mutatták: a kölyökképű férfit, ugyanabban az egy pillanatban, ami átlendítette a februárt márciusba. Igen, ő, akit azzal vert a sors, hogy csak négyévente engedhet meg magának egy igazi ünneplést, örökké fiatal arcot kapott a teremtőtől. Ezért a képek szinte semmit sem változtak az elmúlt húsz év alatt, s ő minden évben megkapta a családtól, hogy „Te nem öregedtél semmit, hehehehe”.
De ma nem bírta volna ezt elviselni. Lesétált a sarki boltba, vett egy üveg italt, és leballagott az öreg folyó partjára. Már beesteledett, amikor alkoholgőzös állapotában kezdte színesebben látni a világot.
-A nevem, a nevem Károly- állt meg előtte egy idegen alak. Rongyos ruhái otthontalanságát igazolták.
-Üdv, Jenő- nyújtotta esetlenül a karját a férfi felé, és megkínálta igencsak megfogyatkozott italából.
-Én Károly vagyok, I. Károly.
-Én meg Jenő, I. Jenő- kuncogott hősünk, új barátja őrületét felfedezve.
-Nem, nem érti, én több százéves vagyok. És angol- mondta a hajléktalan, felsőbbrendű testtartással, s tán’ némi akcentussal.- Maga, mennyi idős, fiam?
Jenő felállt, már amennyire a tántorgó lábaival bírt és mélyen meghajolt:
-Már majdnem tíz- nyögte ki végül, de megtántorodott és a másik férfiba kapaszkodva beleszambázott a folyóba.
Vakuk villantak, majd teljesen sötét lett.
-Hol vagyok?- kérdezte az őrült fejfájással küzdő Jenő.
-A kórházban kisfiam,- mosolygott rá az anyja- híres lettél.
Egy szétnyitott újságot tett a férfi elé, amin ő volt, ronggyá ázva, a szó minden tekintetében, valamint az éjszakai ismerőse és a szalagcím: Éjféli fürdőzés a Dunában – Szemfüles riporternőnk éppen hazafelé hajtott, amikor….
Már értette, de nem bánta. Most sem kerülte el a fényképezést az éjfél holdkóros pillanatában, de ez a kép…
Ez legalább más, mint a többi.
10 hozzászólás
Szia Hanga!
Te aztán meg tudod lepni az embert újra, és újra. Remek ez a történet, és nekem nagyon tetszik a stílusa is. Jó humorod van, kedves művésznő! Szívből gratulálok Neked!
:-)))
Szia!
Nagyon jól megírt történet, kellemes humorral. Tetszett.
Maristi
Brúnó, Maristi, köszönöm nektek 🙂
Hanga
Kedves, lendületes írás! Olvastatta magát. jól szórakoztam! Tényleg valami új Tőled! (Na, nem mintha, a többi nem olvastatná – csak a stílusra értem. Jól sikerült, min mindig!)
Mint február 29-es, azért hozzátennék annyit, el lehet nyújtani azt a napot, ha az ember nagyon akarja…
Üdvözlettel:
Kuvik
Szia Tibor!
Ez állati jó, hogy egy szökőnapon született embernek is tetszik az írásom 🙂
Te már biztosan ismered a fortélyt!
Üdv!
Hanga
Szia Hanga!
Nagyon jól szórakoztam az írásodon! Gratulálok! :))))))))
Gy.
Köszi kedves Gyömbér 🙂
Hanga
Jó történet 🙂
No fene, prózás lettél? De nem baj, mert nagyon jókat írsz 🙂
Szia Boer!
Néha nem lehet versbe szorítani (főleg az én "hosszú" verseimbe) a mondanivalót 🙂
Köszi, hogy olvastál!
Hanga
Ez az írásod is szédületesen jó!
Nem tudok dönteni, hogy a verseid jobbak, vagy a prózáid.
Még sokat kell Tőled olvasni, hogy dönteni tudjak.
Grat.