Búcsúzkodni jöttem.
Kiterelem börtönéből síró könnyem.
A nap sugara mögöttem,
melegét tegnap még éreztem,
szép volt, rég volt,
felhevült vágy karolt.
Emlék,
fájdalmat igéz…
Most meghatódva a vízhez lépek,
gyöngéden simítom, szemébe nézek,
kékje a lelkembe merül,
szívdobbanás sirályok hangjával vegyül,
pupillám könnyfátyollal beméri a távolt,
csókolja ezüstfényben a csillogó mámort.
Megható pillanat,
a néma csend
a végtelenből fényt csen.
Surranó szellő,
égig emelő,
kezemben a kendő,
bájt csevegő.
Sóhaj, sóhaj,
még most is a tiltott óhaj!
Ó, jaj!
A vad vágy még mindig hajt…
S ekkor a távol váratlanul felém nézett,
bús árnyék alól az emlék búcsút intett.
10 hozzászólás
Nagyon szép, picit szomorú vers! Jó! 🙂
Egyetértek Boer-rel. Plusz engem még megfogott a ritmusváltás a közepe táján. Felgyorsítja, feltölti emócióval a verset.
Gratulálok!
nagyon tetszik.szomorú de egyben dallamos vers, nagyon jó:)
Szép vers, a szomorúság mellett azonban a reménységet is érzem,
Köszönöm Daisy, Rozália, Boer, Davey…igen szomorú, de a szomorúság nélkül nem született volna meg…s a szomorúságot ez enyhíti..ez a csodálatos a versírásban:)
Szép búcsú egy emléktől. Gratulálok: Colhicum
Köszi Colhicum:)
Ugye nem leszel mindig ilyen szomorú?
Persze a világirodalomban is tarolnak a "szomorú" versek..
De azért én most a múltban kutakodom, és érzem a változást!–úgy biz ám!:))
Dinipapi aranyos vagy és köszönöm, hogy olvasol!:)
Nagy vagy sleepwell. A vad, brutális vágy és a legfinomabb érzelem kettőssége egy tündéri versben. Szép volt.
Szia.