Megfeledkezel rólam, mint patak a kőről,
sodrása porrá őrli, a sziklát zúzza szét,
s ahogy a szél a levelet borzolja lágyan,
úgy hallgatnám a meséd.
Ágyam szélén ülve várlak, a hideg kering
körülöttem, s míg múlik az idő, elfelejtelek,
s egy pillanat alatt magamba hívlak újra
és elrejtelek.
Egy csepp csend csókol, sötétbe hív a dal,
táncolni magával, keringeni féktelenül,
nem menni mégsem, rád várakozni egyre,
míg a dal elül.
Mint kő a patakot, engem elfelejtesz,
a vízbe belemar, felsebzi, s az fájva
sikolt, s együtt zúgnak tovább, bele
a éjjeli tájba.
6 hozzászólás
Nagyon szép ez a vers. Megfogott a hangulata. "csepp csend csókol" – különösen tetszik.
Gratulálok!
üdv, banyamacs
Nagyon tetszik,gratulálok.
Miléna!
Nagyon szép,
képes verset írtál.
Látom magam előtt!
Gratula!
Köszönöm szépen. 🙂
Gyönyörű a versed, gratulálok: Colhicum
Gyönyörű lett ez a vers, szép, tiszta, dallamos:)