A torkomat szorítja
Ez a megbántott, kínos csönd.
Rekedt szólamom zeng némán
És elhaló hangomnak bevégeztetett.
Síkos kezek csapódnak, tapsol
A tudatlan, süket közönség
Mintha nem is tenyerüket ütnék:
Arcomon csattan megannyi pofon.
Nem hiszek ez álarcos igazságnak,
Hamis az öröm, s csöndnek lenne
Helye ilyenkor a szemekben,
S harag látszik: csalónak bíztatás.
S a közönség, a nemes, büszke
Pillanatok, pillantások és szívek
Kővé leltek mindent-látó
Szemem szédülő fényében…
De álltam, és bár földre húztak,
Fekete ruhájukban elfordultak,
Halott szívem kő lett, vagy hamu,
De sok szó belém tört, s vagyok.
2 hozzászólás
Tetszik. Hamlet jutott eszembe róla, és a “lenni vagy nem lenni”.
Ez megtisztelő..:) Köszi!
Mimóza