Ahol én anno tanuló voltam,
Egy budapesti gimnáziumban
Került sor Arany-versstafétára,
Épp kétszáz éve lévén halála.
A díszteremben volt ez az ünnep,
Diák s tanár ott több százan ültek.
Öregdiákként egyetlen voltam,
Ki Arany-versre még vállalkoztam.
Jöttek a versek, balladák csőstől,
Nem tudta senki azokat fejből,
Tabletről, könyvből olvasták őket,
S telóból persze, okosból főleg.
A diák épp úgy, mint a tanárja,
Aranyt legfeljebb papírból "vágta",
A sor a végén rám került végre,
S belekezdhettem – Fülemilébe…
Mondtam, csak mondtam, hibátlan persze,
Kedvencem lévén Arany e verse.
És persze fejből, hat és fél percig,
Ha már e műve annyira tetszik!
Ováció volt persze a végén,
De a kisördög nem hagyott békén,
Leszóltam még a színpadról nékik:
Bajuszt is fújom – kívülről végig!
Azért nem mondtam, megígértették,
Maximum öt perc, esetleg egy még;
Viszont a Bajusz tizenegy perces,
S hosszú lett volna, bármilyen kedves.
Ami a pláne, s torta a habra,
Ők szakosodnak színházi szakra!
Szöveget fejből, ha nem is tudnak,
Lesz, kik a lyukból nekik majd súgnak…
* * * * *