Tizen(7)évesen – nehéz az élet?

Nehéz a sorsunk? – halljuk lépten-nyomon a panaszokat. Igaz, időnként, gondjainkat nehéz elviselnünk, mégis meg kell győznünk önmagunkat; nézzünk körül: mi van a szűkebb környezetünkben, mi történik a világban? Saját magunknak is akkor teszünk jót, ha igyekszünk mértéktartón viselkedni, a lehetőségekhez igazodni. Ez vonatkozik egyaránt a felnőttekre, de természetesen a fiatal nemzedékre is.

Kell-e panaszkodni, ha minden nap étel jut az asztalunkra, rendes ruhában járhatunk? Ma már nem számít jómódúnak, akinek televíziója van (de nem is akármilyen!), és CD, DVD és sokféle berendezés nyújt választékot meleg otthonunkban a szórakoztatásunkra. Nem teszek említést az állandóan cserélődő mobilokról, hordozható és zenét árasztó apró szerkentyűkről. De mindez sokaknak nem elég, mert folyton cserélni kell az újabb és többet tudó drága készülékekre, s ha nincs rá pénz, akkor nem jó a világ, nem jó semmi, ahogyan gyakran hallhatjuk:
– Kolléganőm családjában most cserélték le az autójukat nyolcmillióért, mi meg egy tízéves olcsó kocsit használunk – panaszkodik egy ifjú asszony.
– Barátnőm menő cuccokban jár, és olyan mobilja van, hogy a televíziót is nézheti rajta, én meg két éve használom ezt a vacakot – duzzog egy diáklány az iskolai szünetben.
Pedig mindig terített az asztaluk, rendes ruhában járnak, jól fésült frizurájukkal igazán nem látszik rajtuk, hogy nélkülöznének.

Kérem, hallgassák meg, amit elmondok, utána döntsenek arról, melyik időszakban volt nehezebb az élet: akkor, vagy mostanában?
’44. évet írtunk, és a második világháború dúlt körülöttünk. Egyre fenyegetőbben közeledett a front országhatárainkhoz. Akkor a gyönyörű tavasz után csodálatosan szép, programokkal gazdag nyár következett, kivételesen hosszú vakációval. Mi akkor voltunk fiatalok. Akkor, tizen (7) évesen, mégis örültünk az egyszerűbb lehetőségeknek, és jól éreztük magunkat az éppen adott körülmények között is.
Miért? – kérdezhetik tőlem. Fiatalon a fenyegető jelekre mi se nagyon figyeltünk. Akkor és most is a felnőttek vállára nehezedtek a gondok, és a családi terhek. Én például egy évvel érettségi előtt álltam, és a tanulásra koncentráltam.
Nyáron a város középiskoláinak rendezésében, nagy sport-ünnepélyre készültünk, ezért én is edzésekre, tánc- és zongora-órákra jártam, mivel a nagy napon 50 fős leánycsapat székelyruhában táncol majd és különféle sportbemutató lesz a városban.
Egy hónapig a kötelezően előírt üzemi gyakorlatomat töltöttem egy kedves ügyvédnőnél, aki magával vitt bírósági tárgyalásokra, és igyekezett bevezetni a törvényesség és a jog világába, közben gyakoroltuk a német nyelvet.

Azon a nyáron véletlenül ismerkedtem meg egy kellemes modorú fiatalemberrel, aki az éppen városunkban állomásozó csapat tagja volt. Amikor csak tehette, mindig beköszönt hozzánk. Barátjával járt együtt, ezért a nálunk lakó osztálytársamnak is jutott gavallér. Ha azt mondom, hogy azon a tavaszon nemcsak „ibolyaszőnyegen jártunk”, hanem érzéseinkben talán a mennyekben is, alig túloznék. Kicsi (mert így neveztük el magunk között) minden szál ibolyát nekem hozott, és kézcsókkal adta át. Akkor ilyen divat járta, a fiatalemberek tisztelettel viseltettek a hölgyek iránt. Az erdei sétán is többen vettünk részt, Anyukám is velünk tartott, mivel nem illett magunkban kószálni.
A kedves fiú szerelmi közeledését hamar észrevettem, de tartózkodó voltam, igyekeztem könnyedén felfogni, séták után zenét hallgattunk, jól táncolt, és szépen harmonikázott, ezért jól éreztem magam a társaságban.
Aztán egy hónap se telt el, váratlanul elvezényelték csapatukat, még azt se tudták, hová, de gyanítani lehetett, hogy a frontra viszik őket. Gyorsan kellett búcsúznunk, forró csókot lehelt a kezemre, és könnyei hullottak rá. Engem is meghatott, sokáig szomorúan gondoltam rá. Egy hónap múlva levelet kaptam tőle. Azt írta: valóban a frontra vezényelték, s azzal búcsúzott: „Gondoljon rám, én sohasem fogom elfelejteni!”
Soha többé nem hallottam róla, de én sem felejtettem el mostanáig.

Még az előző nyári vakációban osztálytársam szülei meghívtak másodmagammal nyaralni. Nagyilondán ismerkedtem meg egy fiúval, aki rokonainál töltötte a szabadságát. Jól szórakoztunk, társasággal jártunk fürödni a Szamosra, a közeli fürdőhelyen egy vendéglőben esténként zenét hallgattunk és táncoltunk, sokat sétáltunk, s a három lány gyakran ébredt éjjelizenére. Egyszóval remekül éreztük magunkat, de számomra nem jelentett mást, magamban egy kellemes szórakoztató partnerként könyveltem el új ismerősömet, egyébként is igen távol laktunk egymástól, akkor én Erdélyben, ő pedig Dunántúl legnyugatibb részén.
Erről az ismeretségről azonban már nem mondhatom el, ugyanazt, mint az előbbiről. Igaz, hogy egy rövid hónap alatt átjárt bennünket a tavasz fuvallata, és ismeretségünket továbbra is, levelezés formájában fenntartottuk. Még a következő nyáron is jöttek tőle a levelek Dunántúlról, egyre forróbb érzelmekkel. Abban az időben a hadi szállítások miatt annyira zsúfolt vonatokon már alig lehetett közlekedni, azért mégis, a nyár végén meglátogatott. Két hétig rokonainál a városban tartózkodott, mi minden nap találkoztunk. Megkérte a kezem; én nem ígértem neki semmit, de nem is utasítottam el. S mivel akkor már nagyon érzékeltük a front közeledtét, megfogadtuk egymásnak, hogy továbbra is levelezünk. (De jött a front, ő Nyugaton esett fogságba, két évig semmit sem tudtunk egymásról.)

Nemsokára gyorsan kellett búcsút vennünk otthonunktól, mivel a front zaja megállás nélkül hallatszott. Menekülnünk kellett. Egy hónapig tartott az utunk, szeptember 10-én szálltunk vonatra, és október 6-án érkeztünk a lebombázott fővárosba.

Minden anyagi javunk elveszett. Ott kellett hagyunk kedves otthonunkat, út közben még a személypoggyászunkat szállító vagonokat is lekapcsolták a szerelvényről, mivel a személyek menekítése mindennél fontosabbnak számított. Csupán ami rajtunk volt, és egy-egy kézitáskába berakott aprósággal néztünk a nehéz háborús évek elé. Az én csomagom például: két váltás fehérneműt, igazolványaimat, fényképeket, fényképezőgépemet, imakönyvet és diákkori naplóimat tartalmazta. S bár egész életünkben nem tudtuk az elveszetteket pótolni, mégsem azt sirattuk, inkább annak örültünk, hogy a „békekötés” után apám, és egyik bátyám a katonaságból, legidősebb bátyám pedig – igaz, csak háromévi keserves orosz fogság után, de épségben hazaérkezett. Igen örültünk annak, hogy mindnyájan élve megúsztuk a háború, a front szörnyűségeit, ami nem adatott meg mindenkinek.

Ezzel nem azt akarom ecsetelni, hogy mindaz, amit át kellett élnünk, az lenne természetes, és most, „békében-demokráciában” nincsenek gondok és nehézségek. Most is vannak, csak, egészen másfélék. De nem szabad minden gondot tragédiának felfogni, azt például, ha anyuka és apuka nem tudja megvenni azt a menő cuccot, amit a barátnő visel, vagy egy új számítógépet, vagy a legdrágább mobilt, vagy érettségi után az autót, ha lusta csemetéjének sikerül valahogyan átvészeli a tanulással járó gondokat. Vagy ha nem engedik el tinédzser leánykájukat egyedül a diszkóba, és előírják a hazatérés időpontját, akkor sem kell a szülőket hibáztatni. Nem sorolom.
Igen, a fiataloknak is el kellene gondolkodni azon, mit jelent szüleiknek a család fenntartása, és néha meg kell elégedni a család pénztárcájához mérten a szerényebb ajándékokkal, és cuccokkal is…
Legyünk mindig megértőbbek és szerényebbek.
Én is átéltem a háború és az utána következő évtizedek sok-sok nyomorúságát, mégis úgy gondolok vissza fiatal éveimre, hogy szép volt, és jó volt tizenévesnek lenni.
Néha nem árt arra gondolni, hogy volt olyan időszak, amikor egy tizenéves lány háború után két éven át félcipőben-tavaszikabátban fagyoskodta át a telet, mert a család örült, ha minden nap jutott ennivaló az asztalra…
Arra is figyelni kellene, felnőttnek és fiatalnak, hogy nem csak háború alatt volt nélkülözés. Most is vannak országok, ahol nincs pénz a betegségek megelőzésére, gyakran élelemre sem jut, ahol az emberek és gyerekek nyomorognak és az éhezésbe néha bele is halnak.