Barátság, szerelem

Felcsapta a hátara a hátizsákját és kilépett az ajtón. Nem szerette a hétfőket sohasem és ez a nap sem tett azért, hogy ez az elkövetkezendő életében megváltozzon, sőt!
Az órája világító számlapjára pillantott: tíz perc múlva hetet jelzett, még elégé sötét volt. Összehúzta magán a kabátot és kilépett a kapun.
Az eső szitált, hol erőteljesebben, hol pedig épp, hogy csak egy-egy csöpp jutott el talajig. És ha ez még nem lett volna elég köd is volt aznap reggel. Igazi október végi idő volt eső, köd és persze hideg, nem sokkal volt nulla fölött a hőmérséklet. Tuti késni fog a busz – gondolta és kissé lassított a tempón -, tíz percem van a buszig, bőven van időm, hogy kiérjek a megállóba.
Az idő, pont olyan volt, mint a kedve borús, szomorú.
Negyedikes vagyok és már két éve tart ez a keserves állapot. Az első két évben még csak volt valahogy de az utóbbi időkben egyre szörnyebb. – gondolta és nagyot sóhajtott. – A napjaimnak nagy részét vele töltöm egy teremben, pár méterre tőle, vele beszélek, szórakozom, nevetek de mindeközben a belsőmet emészti a szomorúság.
Mert nem nevethetek vele őszintén!
Mert nem foghatom kezét!
Mert nem lehetek vele a nap minden percében!
Mert nem mondhatom el neki mit is, érzek valójában! Hogy ha csak ránézek felvidul a kedvem, hogy mindenemet adnám egy csókjáért, hogy szeretem! Hogy ha csak behunyom a szemem az ő arca, jelenik meg szemeim előtt!
Ily búskomor hangulatban érkezett meg a buszmegállóba, ami persze mint minden hétfőn teli volt iskolába igyekvő fiatalokkal és munkába induló felnőttekkel. A morcos képekről leolvasható volt, hogy ők sem rajongnak a hétfő reggelért csakúgy, mint Alexander. De hát kinek is lenne kedvére a kellemes hétvégi, késői kelések után már hűvös, hajnalon egy rozoga buszra várni.
– Jó reggelt! – köszönt elég hangosan, hogy minden felnőtt meghallja, majd a haverokhoz lépett. – Szevasztok!
– Szevasz! – biccentett Jack akivel egy osztályba járt. Jack fél fejjel volt magasabb, mint ő és körülbelül ennyivel humorosabb is. Rövid haja és kerek arca volt, ő volt a legjobb haverja.
– Sze… szevasz! – köszöntött William aki szegény dadogott már kiskorától fogva, és ha csak ennyi hibája lett volna. De néha komolyan elgondolkodtatta a barátait, hogy nem teljesen normális. Gondolom mindenki hasonlóan, tenne, ha olyanokat hallana, hogy derék háromszög, mit engem érdekel, és hogy ketn voltunk. Bár az igazsághoz hozzá tartozik, hogy az ilyen beszólásokkal bármikor fel tudták vidítani, a többieket lehetett akármilyen gyűrött kedvük.
– Alex el sem hiszed tegnap milyen biliárd partit nyomatunk Willel! Ez az idióta háromból háromszor ütötte el a feketét, de mind a háromszor rossz helyre! – nevetett Jack.
– Igen de mégis én nyertem, né… négyszer! – vágott vissza Will.
– Igen? És mikor álmodtad ezt? – és ezzel már be is indult a napi pöckölődés, ami eltartott egész nap, és amibe általában Alexander is be szokott szállni, de nem aznap, aznap nem volt hozzá hangulata. A hangjuk a semmibe veszett és ő csak bámulta az előttük elhúzó autók fényeit. A fényeket, amelyekben szüntelenül csak az ő mosolygós arca tűnt fel. A mozdulatai és az a sok közös emlék.
Alig két napja, hogy együtt sétáltak a sulitól az állomásig. Az út vargabetűkkel sem tart tovább 10 percnél de Alexandernak maga volt az örökkévalóság. Úgy érezte csak ők, ketten vannak a világon, és ez boldogsággal töltötte el. Egészen addig a fellegekben járt, amíg meg nem szólalt a lány telefonja. A lány pedig örömmel nyúlt utána hisz a barátja hívta, akit mindennél jobban szeretett. Ennek ellenére Alexander úgy érezte ez volt az eddigi élete legboldogabb napja, hisz ha tíz percecskét is de azzal töltött, akit ő szeret.
Egészen addig bámulta az autókat, amíg Jack oldalba nem bökte.
– Menj már! – lökdöste előre. – Már teljesen lefagytam, és ha így folytatod, akkor még helyem se lesz ezen a tragacson!
Megkezdődött az ’’életre-halálra” vívott harc a buszon még fellelhető szabad helyekért. Az utolsók között szállt fel a rozoga buszra de meglepőmódon még így is jutott neki hely. Egy öreg bácsi mellett foglalt helyet a busz pedig tovább döcögve indult útnak.
Előtte két lány ült, akik hangos nevetés közepette sugdolództak egymás fülébe. Fel nem foghatta, hogy miért kell a buszon sugdolódzni, hisz senkit sem érdekel, min nevetnek, és ha mégis szavaikat elnyomja a busz monoton búgása és a többi utas hangja. Nézte, nézte őket és egyszerre csak azon kapta magát, hogy ismét ő körülötte járnak a gondolatai.
Pont ilyen távolságra ül tőlem az iskolában, alig fél méterre tőlem. Hihetetlenül közel van hozzám, és mégis mérföldek választanak el egymástól. Teljesen különbözőek vagyunk: ő szereti a feltűnőséget és erre meg is, van minden oka én, én pedig… én vagyok. A szürke diák, aki nem stréber de nem is tartozik az iskola vagányai, közé csak van. Egy világ választ el minket. De ez vajon akadályt jelentene, ha ő is úgy érezne, ahogy én? Aligha, vagy még is? Sosem fogom megtudni!
A buszon nagyot fékezett majd elcsendesedett a motor az utasok előtt pedig megnyíltak az ajtók. Alexander Jack és Will társaságában lépett ki a buszból. Ő pedig már várta őket az állomás végén, integetett. Elköszöntek Will-től és a lány felé indultak.
– Szia – köszöntötték mindketten. – Indulhatunk?
– Persze!
Útközben megszólalt a lány telefonja Alexander pedig összerezzent. Utálta ezt a hangot és azt még jobban, amikor ő bele is szólt. Legszívesebben méterekkel lemaradt volna mögöttük, de aztán mindig meggondolta magát. Mit mondana, ha rákérdezne.
A zebra előtt megálltak és vártak, egy autó, még egy és ő még mindig telefonál. Majd elindult még mindig a telefonnal a fülén, nem figyelt a forgalomra, teljesen lekötötte a beszélgetés. Alexander rémülten figyelte az eseményeket a lány elindult de nem vette észre, hogy egy kocsi közeledik. Az autó hangos csikorgással fékezett de már késő volt. Csak egy másodperc, egy éles fájdalom az egész testen és Alexander félig ájultan zuhant az útra.
Az utolsó utáni pillanatban ugrott a lány mellé és lökte el az autó elől, de ő már nem tudott elugorni. Nem volt idő rá.
Szédült és az egész teste fájt. Megpróbált felemelkedni de nem sikerült, a fejét sem tudta mozdítani. Csak hangokat hallott, sikolyokat, kiabálást és zokogást. Elhomályosodott előtte a világ, lehunyta a szemét és nem is nyitotta fel többé! Arra eszmélt, hogy felűről látja az eseményeket. Körülötte idegenek és pár ismerős. Közvetlen mellette Jack térdel könnyes szemmel. A lány, akit szeret, pedig a mellkasára borulva zokog.
Egy barátot sirat, a barát pedig a fellegekből egy sosem volt szerelmet!